Hollywood fashion photography course in Budapest
When commercial photographer Péter Szipál moved back to Budapest last year after spending three decades in California, he began to rediscover the blossoming city of Budapest. But to his disappointment, he found that commercial photography of the Californian variety is "largely unknown here." Not for long: Szipál is now teaching the first hands-on course in English on the art of fashion photography at PhotoPress in District II.
Péter Szipál
Examples of the commercial photography by Budapest-born Péter Szipál include a shot of Madonna (top).
The 8-week/56-hour, Ft 135,000 (? 525) course promises to be an interesting adventure in photography. Students will have use of either a Canon or Nikon digital SLR camera to photograph professional female models from Zoom Model Agency (male models are available upon request), and get to work with Szipál, who has a proven track record in capturing the emotion and thrill of his preferred subjects - people.
"I have a fresh perspective on photographing people from doing photography on the other side of the world," says the native Hungarian who comes from a family of photographers. "For show-business and commercialism, Hollywood is the capital of the world."
However, while he has photographed the likes of Madonna, he says the superstar factor is just as trivial as it sounds.
"I've photographed more [celebrities] than I could possibly begin to count," Szipál says, "but I'd rather not talk about it, this is about photography not famous people."
According to Daniel Lugosi at PhotoPress, the course will focus on what Szipál says are fundamentals of fashion photography: a brief history of photography and theory, and the technical aspects of the art, including composition, manual settings, uses of light, filters, and flash in indoor, outdoor, daylight, evening and night settings.
More importantly, students will have plenty of time to put to practice what they learn, using the right equipment, and then head out for on-site shoots around the city.
"I am just discovering the city as well ... if we want to do a shoot with heavy machinery, it's possible," Szipál says.
But at the end of the course will students have what it takes to be fashion photographers themselves?
"Well, what you do with your knowledge is up to you," says Szipál.
Students will finish the course with high-resolution print-quality photos they can use in a portfolio.
The course caps at 12-15 participants, will be held on weekends and start in March; specific hours will depend on student availability. It is intended for beginner and intermediate photography students who speak English.
For more information about the course, or to apply, contact info at photopress dot hu, or call PhotoPress on 06-20-543-3320. |
| Funzine Interviews: Péter Szipál
Hungarian-born glamour photographer Péter Szipál spent more than 25 years shooting the brightest stars in Hollywood, creating some of the most iconic photographs of the era. Having recently repatriated to Hungary, he spoke with us regarding his reasons for returning, the politics of the business and his position as a teacher at PhotoPress Studio.
How did your career as a photographer start and where has it brought you over the years?
Well the legend was that when I was around three years old, I crawled into my father's studio, right up to the tripod, undid the screws and the whole thing fell on my head. [laughs] Really though, it's been a whole family of photographers, starting with my grandfather, and everyone always asked me 'so, will you become a photographer too', to which I always replied 'no!' But at the time in this country it was not easy to go to college, and so there was nothing left to do. But thank God I did.
When did you move to the States?
My father lived there, and I went in '75. I just came back [to Hungary] a couple of years ago.
Did you get to meet some of your idols, both in the field and in terms of celebrities?
Well first and foremost one should not have idols, one should like some things, but photographers not especially. But it's always nice to meet people who are interesting, and they are not necessarily famous. However, at the time in Hungary most of the Western music we heard was smuggled in, and so to get to meet some of those people was just, 'wow'.
Anyone in particular?
Ah, it's the celebrity question. Everybody's an interesting subject. People are people - maybe that's why I work so much, because first and foremost it's a picture. Especially living in Hollywood for so long, you give up drooling.
I always told people that the great thing about my life was that it was reversed - I had a vacation while I worked, meeting new people everyday and having an adventurous social life.
Do you have a particular subject matter that you prefer to shoot?
[Indicates walls covered with large portraits] You're looking at it. Basically everything. I was a commercial photographer in L.A. for 30 years, so I did basically whatever it required over there.
Why did you decide to return to Hungary?
In 2003 I came back to Europe to work, in Hamburg, where I spent a year. I was back and forth, but around then I decided that I might want to repatriate. I think I needed a change. L.A. is a very transient town; people come with a dream but after a few years of waiting tables they realize it's time to quit. For me, a time came around when I realized that half of my friends had moved on, one way or another.
I really don't know why. But one reason is that in L.A. your working lifespan is about 25 years - if you're there longer than that you're a freak, or you do something really bizarre. Of course you hear about writers and directors that are hot for two or three years, but then it's like that TV show: where are they now? Where is Corey Haim now? [laughs]
But one thing is where your friends are. When I knew I needed to get out of LA, or else lose my mind, I would have loved to live in New Mexico. But I don't know anybody there. So I said, 'hell, let's try Europe'.
What were your impressions on coming back?
Well there's that old Buddhist expression that you can't step in the same river twice. Of course, as thirty-something years had gone by and the system had changed (or not) [laughs], not to mention that I had spent my entire adult life in the States, I look at it from that perspective.
I came up with a brilliant idea, of why Europeans and Americans cannot get along very well - because we look alike. If you run into a similar-looking person you assume that they think similarly. But in reality, we don't; an American is as different to a European as a Japanese person. And I know that, so I'm used to it. So the first year was a little bit of hell. I didn't come home; I came to a new place.
Since you've been here have you been shifting your style, or trying anything new?
Well it's like sex: you constantly have to try something new. But really; a long time ago a painter or a musician or whatever developed a style, and that's what he was famous for. Unfortunately, today it's required to change so much that by the time you get recognized for what you do, things have changed.
You'll soon be teaching a photography course in English at PhotoPress. Could you give me some details of what the course will offer and who should apply?
I was asked to teach two courses, and it is an honor. I had had it in my mind when returning to Europe that I would work a little bit and probably teach, which is what I wanted to do before becoming a photographer. Where I worked is very different, everything is very different, than here. So I hope I can teach people something different. [The course in English] will be more or less general photography, plus anything they want to know, while the other one [in Hungarian] will be glamour photography. I always joked that I would one day write a book all about teaching people how to take nice pictures of their girlfriends. [laughs]
Will the course be entirely digital?
Yes of course. In a sense, that's what I miss about the states: that they take the newest thing and 'let's go with it', you know? Film is nostalgic, lovely, I used it for forty years of my life, but thank God I don't have to go into a darkroom again. I used to love to do that, don't get me wrong, but the new technology is brilliant. A photograph is drawing with light; using a film camera, or digital, or an old camera obscura - what difference does it make? It's not the camera, it's the photographer. Can you imagine what Beethoven would have done with modern electronics?
For a photographer in Budapest, are there any things you've noticed that are particularly "Hungarian" or distinct to this place?
I'm a bit embarrassed to admit it, but I'd never realized how beautiful the buildings are. I admire that you can walk around. It's a great town - I wish they would keep it up a little better. |
Ó, azok a fényben is szép lányok!
Mostanában egyre több fiatal lánytól hallom az ismerőseim és barátaim közül, hogy ha lenne pénzük rá, ők bizony itt-ott szívesen plasztikáztatnák magukat. Persze legtöbben a mellükkel elégedetlenek, de akad, akinek mással van baja. Fül, orr, száj, fenék - kb. ezek még a slágerterületek.
Mindig kissé megdöbbenve fogadom ezeket a kijelentéseket, hiszen felém - ismétlem - kivétel nélkül fiatal, csinos lányoktól érkeznek, akik - még ha például valóban nem túl nagy is a mellük - szerintem úgy szépek, ahogy vannak. A megdöbbenésen túl azonban általában letudom annyival ezeket, hogy na, ne beszélj hülyeségeket, nincs neked arra semmi szükséged!, aztán pedig reménykedem benne, hogy mire leghamarabb oda jutnak, hogy megfelelő anyagi háttérrel rendelkezzenek egy ilyen beavatkozáshoz, már elmúlnak ezek a hóbortjaik és nem szándékoznak kés alá feküdni, felszabdaltatni azt, ami a maga természetességében a leggyönyörűbb.
Viszont az sem zárható ki, hogy nem így történik, pláne mivel egyre könnyebben elérhetőek az ilyen változtatások, társadalmilag is egyre elfogadottabbak, sőt, közhely, de tény, hogy szinte már divatjuk van. Úgyhogy tartok tőle, egyesek a most még csak ötletelő leányzók közül egyszer valóban eljutnak oda, hogy teljesen értelmetlenül műttetik meg magukat. Talán nem is egyszer.
Na, de miért is jutott ez most eszembe?
Szipál Péter a Velveten és itt, a blog.hu-n olvasható blogját nézegetve, nemrég találtam egy ide vágó bejegyzést, képekkel bőségesen illusztrálva. Minden nőismerősömnek (meg persze a férfiaknak is, ha másért nem, hát a képek miatt) igen erősen ajánlom az elolvasását. Közhelyesnek tűnhet, ezerszer hallottnak, amiről ír, viszont úgy gondolom, teljesen igaza van. Nem mellesleg, talán az ő véleménye ezen a téren kicsit fajsúlyosabb is, mint egy átlagemberé, vagy mint mondjuk az enyém. |
Szipál Péter fotós szerint az amerikai Playboy a főbűnös abban, hogy a szőke, kék szemű aktmodellek ennyire kedveltek, és Hugh Hefnernek végső soron a plasztikai sebészet fellendülését is köszönhetjük. Szipál Márton fia, a Velvet új bloggere ezenkívül mesél az Amerikában eltöltött évtizedeiről, az aktfotózásokban szerzett tapasztalatairól és arról, milyen kedves ember Johnny Depp.
Azt írja a blogjában az amerikai éveiről: ?csak vettem a Porschékat egymás után, természetes lett playmatekkel randevúzni, valahogy mégis minden a munkához kötődött". Mindezek mellett hiányérzete volt?
A kocsikat nem azért írtam, hogy felvágjak, csak szeretem őket. Szerencsés vagyok, mert amikor reggel felébredtem a loftomban, eszembe jutott, hogy ma megint valami olyat fogok csinálni, amit szeretek. Az egyetlen, ami kimaradt, az, hogy kiülök az Andrássy úton egy teraszra, és megiszom egy sört csak úgy. Nekem ezek az alkalmak mindig munkával voltak összekötve, például akkor beszéltünk meg egy új projektet.
Katona Klárinak van egy jó mondása: mindent elértem az életben, de nem éltem. Amerikában mindig rá kell pakolni az előző munkára. Ott nem lehet azt megcsinálni, mint itthon, hogy írtál egy slágert húsz évvel ezelőtt, és még most is megélsz belőle. Kint az előző munka számít. Nem viccből szoktam mondani, ha megkérdezik, melyik a kedvenc képem? Hát amit holnap fogok csinálni. Egy csomó fényképemet ki is dobtam: ki akar húsz évvel ezelőtti képeket nézegetni?
Pedig a műterme falán az imént láttam több régi képét, például a Johnny Deppről készült korai portrét is, amelyikről több interjújában elmondta, nagyon kedveli.
Johnny Deppel a fotózás nagyszerű élmény volt. Kint alapvetően nagyon kedvesek az emberek, és kiszámítottak. Paris Hilton ezredmásodpercre ki van kalkulálva, hogy mikor csinál bohócot magából, ő nem hülye. Ha dolgozol ezekkel az emberekkel, nem viselkednek parasztul, mert az ő érdekük is, hogy jó legyen a fényképük. A hollywoodi hírességekben eleve van egy alázat a stúdiószisztéma miatt, a harmincas évektől fogva. Akkoriban Luis B. Mayerék uralták a várost, és kenőpénzzel elintézték, hogy éjjel kettő óra után nem lehessen alkoholt kapni az egész városban. Luis dühöngött, mert a technikai személyzet - a világosítók, az ácsok, akik általában írek voltak, borzalmas másnaposan mentek dolgozni a filmgyárba, vagy még részegen. És ez a szabály azóta sem lazult.
Néhány hazai celebbel is dolgozott, amióta hazaköltözött. Ők is kedvesek és kiszámítottak?
Valamennyiükkel nagyszerű volt dolgozni. De általánosságban idehaza nem feltétlenül azért kedvesek, amiért odakint. Paul Newmannak jó oka van arra, hogy miért híres: többek közt mert fantasztikus autóversenyző (nevet). De ha valaki azért híres, mert egy valóságshowban lehetett látni a fenekét, akkor ott pszichológiai problémák vannak, és kompenzál.
Lehet képet alkotni valakinek a személyiségéről az alapján, hogy milyen típusú fotót szeretne készíttetni magáról? Azt gondolnám, hogy aki például a portrét kedveli, az a környezete visszajelzései alapján szereti értékelni magát, az aktok kedvelői inkább nárcisztikusak, aki pedig a szürreális képeket szereti magáról, abban nagy az elvágyódás.
Jó a koncepció, de nem fontos ezen gondolkodni, mert ez egy munka. Félre szokták érteni az averziómat a művészet kifejezés iránt. A Coca Colánál a Mikulást nem egy festő találta ki, hanem felhívtak egy festőt, hogy csinálj már egy Mikulást piros sapkában.
Igen, többször mondta már, hogy a művészet kereskedelmi kategória. Nem kell tehát megismerni valakit ahhoz, hogy jó képet készítsen róla?
Valamennyire ismerni kell, hogy meg tudd mutatni az egyéniségét. Kár, hogy sokan éppen azon dolgoznak, hogy ez eltűnjön. Nagyon ellene vagyok a plasztikai sebészetnek. Az életben két instant dolog van: a kávé és a tyúkhúsleves, de jobb, ha mindkettőt magunk főzzük. Sokan elfelejtik, hogy ha az arab nők beleszőnek a szőnyegbe egy rossz szálat, és az elrontja kicsit a szőnyeg képét, azáltal lesz különleges.
Sajnos ebben a Playboy volt a főbűnös. Hefner bácsi ráerőszakolta a saját ízlését először Amerikára, aztán a világra azzal, hogy leginkább csak a szőke, kék szemű lányokat preferálta a magazinban. Ennek az elterjedése nem azért történt, mert az amerikaiak fasiszták lennének, hanem mert a magazin miatt ez a hivatalos szépség, és sok nő úgy kompenzálja a kisebbségi érzését, hogy ehhez tartja magát. Más nőtípus alig lehet látni a lapban. Egyszer volt egy kínai playmate barátnőm, ami nagyon ritka. Olyan szép volt, hogy meghajoltam, amikor bejött a stúdiómba.
Ha már rátért a playmate-ekre, mi a különbség az akt és az erotikus fotó közt?
Valamikor a kezembe került egy album, amelyben maguktól elájult műértők magyarázták, mekkora művészet az, amit most látok. A képeket nézve visítottam a röhögéstől, akkora hardcore pornográfia volt, csak épp azért hitték művészetnek, mert száz éve készültek. Nemrég láttam egy színdarabot, amelyik Rubensről szólt, és habár nem reneszánsz festő volt, róla eszembe jutott, hogy vajon miért estünk ki abból a mentalitásból, amit a reneszánsz képviselt? Minden, ami körülöttünk van, az Isten művészete, de közben borzalmas a világ. Meglátni a szépet a valóságban, az a művészet. Most jól elkanyarodtam a kérdésről. Az erotika valójában funkcionális dolog, és részben technika kérdése, hogy lehet erotikussá tenni egy fényképet. Ha a kép tud sejtetni, akkor erotikus.
A glamourfotózás kifejezést is szokta használni, ami még nem terjedt el nálunk széles körben. Hogyan határozná meg a lényegét?
Divatkép ruha nélkül. Hollywoodhoz kezdték el a harmincas években, és a műfaj sokban hasonlít a filmkészítéshez. Az amerikai Playboy-ban annyira meg van tervezve minden, hogy egy sorozatot hetekig csinálnak. Külön beállítják a függönyt, azon a rojtokat, egy teljes álomvilágot hoznak létre. Amikor a modellt állítják be, akkor egy órát mozdulatlanul kell pózolnia fényben. Általában gyűlölik a lányok.
Csak mesterségesen környezetben szereti fotózni az embereket? Szociót sosem készít?
Az egy másik embert kíván. Lehet, hogy Michael Schumacher nekimenne a falnak, ha rally autóban ülne. Nekem meg kell írni egy szimfóniát azzal ez emberrel, aki eljön hozzám. A fotóriporternek pedig egy megadott darabot kell jobban játszania, mint ahogyan azt mások teszik. Én tervezek a stúdiómban, Tim Page pedig - mindig sapkában, mert golyó van a fejében Vietnámból - járja a világot. Borzasztóan veszélyes munkája van. Mondjuk kétszer én is majdnem meghaltam fotózás közben.
Leomlott a díszlet?
Nem, versenyautókat mentem fényképezni egy barátommal (nevet). A másik eset meg még Magyarországon történt a hadseregben. A lőteret fotóztam akció közben, és megtaláltam a tökéletes szöget, ahol jöttek felém a golyók, a füst, olyan szép volt, mint egy hollywoodi film. A harmadik kattintás után vettem észre, hogy a lövészek céltáblájától karnyújtásnyira állok.
Katona Klári úgy beszélt az ön fotóiról, hogy azért kedveli azokat, mert azt a képet mutatják róla, amilyennek látja sajátmagát. Ez nem gyakori vélemény ugye? Inkább akkor tetszik a rólunk készült fotó, ha az úgy ábrázol, mint ahogyan szeretnénk kinézni.
Szerintem Klári is így értette. Senki nem szeret úgy kinézni, mint ahogy Isten megteremtette. Nagyon vicces egy Jay Leno Show-t látni, ahol a mozisztár nem a műsorvezető felé fordulva beszélget, hanem az ellentétes oldalról, mert azt a profilját tartja szebbnek. A fotósnak az a dolga, hogy kitalálja, a modellje hogyan szeretne kinézni.
Visszatérve az aktokra, gyakran mondják, hogy a magyarok gátlásos emberek. Összehasonlítva az amerikai és a németországi aktfotózásaival, mennyire tartja szégyellősnek a hazai modellek?
Nekem mindenhol pozitív élményeim voltak. Ha valaki azért jön el aktért, mert vissza akarja kapni a boyfriendjét, az mindenhol a világon gátlásos. Az utolsó nagy birodalom az angol és a tatár kivételével a római birodalom volt. A római orgiák csak mesék, ott pont olyan borzalmasan prűd és konzervatív emberek éltek, mint amilyenek most az amerikaiak. A már említett Rubenses színdarab jó részében meztelenül volt a színpadon egy lány, de inkább négy. Ha ezt Amerikában csinálnák meg, abból közfelháborodás lenne.
Itthon a celebek körében is szinte már elvárt dolog, hogy férfimagazinban vetkőzzenek.
Piarista diák létemre ebben semmi rosszat nem látok. Azt azonban nem nagyon értem, hogy miért fontos egy színésznőnek magazinban vetkőznie. Ha egy filmben pucér jelenetet csinál, azt értem, az a hivatásának a része.
Olvastam valahol, hogy 1975-ben azután hagyta el az országot, hogy a munkahelyén előléptették. Hogyan történt?
Mindig furcsán alakult az életem. A Fényszövben dolgoztam, amikor '74 körül fellélegzett kicsit a rendszer, és a vállalat elnöke - aki egy fantasztikusan kellemes ember volt - szeretett volna egy fiatalosabb imidzset kreálni, és úgy döntött, engem nevez ki telepvezetőnek. Nem vagyok egy organizált ember, akkor meg pláne nem voltam az. Amikor megkaptam az útlevelemet, el is szaladtam vele (nevet).
Miért érzi, hogy furcsán alakult az élete? Úgy tűnik, mintha logikusan következnének egymás után az állomások.
Utólag visszagondolva igen. Ahogyan lemaradtam a házasodásról, vagy ahogyan elmentem Magyarországról, majd visszajöttem két éve, az mind sorsszerű volt. Nem hiszek a szabad akaratban. Ha létezne, akkor '57-ben disszidáltam volna, mentem volna apám után (Szipál Márton), aki '56-ban ment el. Nagy szerencsém, hogy nem tudtam rögtön kiutazni, mert abban a szép korban voltam, hogy valószínűleg golyóval a fejemben végeztem volna Vietnámban. Minden időben történik, csak el kell fogadni. |
Egy igazi rock and roll arc
Szipál Péter fotóművész szerint az alkalmazott fotózást is lehet művészi szinten művelni és igenis meg lehet élni belőle. Egyébként meg Raffaelo ma rocksztár lenne. Interjú a fotóművésszel.
Harminckét év Hollywood után hazajött Magyarországra Szipál Péter fotóművész. Kilenc hónapja van itthon, és már kiállítása nyílt az Aquincum Szállóban. A kiállítás-megnyitója utáni buli első félórájára kérek interjúidőpontot. No, nem tőle, hanem attól az embertől, aki a Budapestre költözése óta próbál segíteni Péternek. Tiszta Amerika.
Dolog elrendezve, a műteremlakás egyik szobájában eldobjuk magunkat a fotelekben; meleg és hosszú volt a nap, én nem tudok ellenállni egy hideg sörnek, Péter gyömbért iszik. Kíváncsi is vagyok, meg indulnék már haza is, tekintve, hogy este tíz óra van. Próbálok koncentrálni, de nem kell erőfeszítéseket tennem, Péter olyan interjúalanynak bizonyul, aki jelen van és élvezi a szituációt. Most leszögezem, nem magamutogatásból. Folyamatosan elnézést kér, hogy ha esetleg arrogánsnak tűnne, de én egyszer sem éreztem ilyesmit. Beszélgetünk, nem interjúzunk.Miért jöttél vissza Amerikából?
Szipál Péter: Figyelj, 25 évesen mentem el 1975-ben, eltöltöttem ott 32 évet és valóra vált minden, amit elképzeltem. Mindaz, amit a nyugatról csempészett lemezborítókon láttam. Nagyon szabadosan éltem, élhettem. Jól kerestem, sok melóm volt, nagyon sok dolgot csinálhattam, rengeteg fantasztikus embert ismertem. De ki akar Disneylandben élni örökké?
Miki egér-nyilván. De hogyan sikerülhetett mindez a hetvenes években?
- Egyetemre nem mehettem, pedig tanár akartam lenni, de deklasszált elem voltam. Így aztán elmentem fényképész tanulónak, és amikor végeztem, a FÉNYSZÖV-nél helyezkedtem el. Jól ment a dolog, és a tudtomon kívül folyton benevezgettek mindenféle versenyekre, amiket rendre meg is nyertem. Aztán egyszer kitalálták, hogy kapok egy saját stúdiót, ami baromi nagy dolog volt, tekintve, hogy talán 24 éves voltam. De én addigra már elhatároztam, hogy elmegyek Amerikába; ott él az apám (Szipál Martin fotóművész) '56-óta, nyilván boldogulok. És akkor mondtam a főnökömnek, hogy nem kérném a stúdiót, de ha itt aláírná az útlevél-kérelmemet, azt megköszönném. Aláírta, elengedett. Fantasztikus pali volt - nem csak ezért.
|
Ott minden ment egyből?
- Igen. Egy darabig apámmal dolgoztunk egy stúdióban, közös munkákon, de a fotózás egyemberes szakma, viszonylag gyorsan lett nekem is saját stúdióm. Azt mondtam, ha apám ruhás fotókat készít, akkor én fotózok aktokat. A nők annyira szépek, ráadásul Döme bácsi, a család jó barátja a Folies Bergere fotósa volt, akinek a munkái komoly inspirációt jelentettek. Aztán elindult a dolog és egyre több megkeresést kaptam.
Nagyon szép aktjaid vannak, de többször annyi reklám- és portfolió fotót láttam a honlapodon. Nem tudtál megélni a művészetből?
|
- Figyelj, a művészetből meg lehet élni. Máshogy kell hozzáállni. Nem attól leszel művész, hogy a saját koncepciódat valósítod meg, hanem attól, ha együtt tudsz működni azokkal, akik használni akarják a tudásodat. Rafaello nem attól volt művész, hogy kitalálta mi legyen a képen. Nem. Megmondták neki, hogy legyen rajta a képen ez az ember, meg az a pap és ő meg tudta, hogy hogyan kell megfesteni ahhoz, hogy a kép üzenete az legyen, amit kértek tőle. Amúgy a maga idejében ő egy sztár volt. Úgy élt, mint mondjuk ma egy rocksztár; ismert volt, népszerű volt és azt csinálta, amit szeretett, amihez értett, amiben kiváló volt. Amiben kiteljesedhetett.
Én is kiteljesedhetek a munkáimban. A megrendelő felhív, vagy eljön és megmondja mit akar látni, mit akar üzenni. Onnantól kezdve szabad vagyok és ezt úgy valósítom meg, ahogyan én gondolom. Ha valakinek nem tetszik, akkor megy máshoz. Viszonylag hamar megtehettem, hogy ha nem tudtam mit kezdeni a felkéréssel, vagy nagyon korlátozták az elképzeléseimet, akkor nemet mondhattam. Hollywood tele van fotósokkal, menjen máshova.
Milyen a viszonyod a saját munkáidhoz, mert a kiállításodon egy kicsit úgy éreztem, hogy nem állsz olyan szoros viszonyban velük.
- Miért érezted ezt?
Mert olyan rosszul voltak megvilágítva, elrendezve, valahogy nem voltak gondozva a képeid. Nem szereted őket?
- Figyelj, ezek már nem fontosak. Akkor voltak fontosak, amikor készültek. Technikailag, szakmailag meg tudom ítélni őket, de nem azok a jó képek, amiket tegnap fotóztál, hanem, amiket holnap fogsz. Én például kidobtam a régi tekercseimet.
?
- Ja. Hát olyan sok volt belőlük, hogy kiselejteztem egy néhány ezer darabot. Útban volt már az a sok doboz, amiben tartottam őket. (Évi, a fotós elájul)
Itt egy picit csönd lesz. Néz derűsen, én meg látom magam előtt, ahogy hordja a kukába a tekercseit, a háttérben zúg a tenger, hajlonganak a pálmafák.
Milyen életet éltél Hollywoodban? Jó hely egy európai ember számára?
- Hát mindenki más. Nekem jó volt. Ez egy magányos város, az emberek folyton tovább mennek belőle. Aki idejön, az színész akar lenni. Évekig mosogat, vagy ablakot mos és közben jár a castingokra. Aztán, ha nem sikerül és elfogy a pénze, akkor hazamegy Utah-ba, vagy Texasba. Nincs értelme barátságokat kötni, mert mindenki elmegy. Van persze egy állandó réteg, a filmeket kiszolgáló emberek; fotósok, díszletesek mittudomén, de ez az alaphangulat. Ráadásul baromi nagy távolságok vannak, tehát azokat ismered maximum, akik a közeledben laknak, mert nem tudsz összejárni a haverjaiddal. Ilyen szempontból nekem nagyon jó életem volt ott, folyamatos vakáció, mert házhoz jött minden, mindenki. Fölkeltem reggel, megérkezett valami fantasztikus ember, akivel eltöltöttem az egész napot, beszélgettünk, tanultam tőle és még fotóztam is. Ez nekem a folyamatos vakáció maga. Egy könyvelőnek ki kell szakadnia a munkájából, ahhoz, hogy feltöltődjön. Nekem nem.Ráadásul elég jól éltem, jól kerestem. Az egész harmincöt év egy nagy vakáció-buli volt. Pörögtem, dolgoztam, buliztam. Amit ott ki lehet próbálni, azt kipróbáltam, megcsináltam, átéltem. Most már egy kicsit lassítok. A négy porschémat lecseréltem egy automata szedánra. Mit tehetnék? Meg volt az is. Kész.
|
Ott élted le a felnőtt életedet, hogyan tudtál egyik napról a másikra eljönni?
- Öreg tatár vagyok - a barátaim szoktak így nevezni, nem szeretem, nem bírom a röghöz kötöttséget. Tudod, én Pesten a Piaristáknál végeztem és a szabad akaratról nekem saját elképzelésem van. Számomra azt jelenti, hogy az embernek lehetősége van arra, hogy hogyan éli meg a dolgokat, a világot maga körül. Nekem nincs semmilyen elvárásom, jönnek a dolgok ahogy jönnek, aztán majd alakul. |
Ez jelen esetben azt jelenti, hogy Amerikában minden megtörtént velem, ami megtörténhetett, és amikor egy németországi meló után hazaugrottam Magyarországra, azt láttam, hogy itt rengeteg lehetőség, impulzus, szépség van. Jó ötletnek tűnt. Azt mondtam, ha Amerikában sikerült annak idején, mért ne sikerülne itt is? Gyerünk! Nézzük meg mit lehet itt csinálni!
Tetszik?
- Mivel az egész felnőtt életemet kint töltöttem, gyakorlatilag nincsenek barátaim itt, de azért elkezdtek szállingózni az emberek. Találkozunk, bulizunk, ismerkedünk. Lehetőségek, meg mindenhol vannak és én, ha meglátom, felismerem. Nem tervezem, hogy visszamegyek, de nem csaptam, be magam mögött az ajtót-nem szoktam, udvarias ember vagyok.
|
