2003-ban munka kapcsán jöttem vissza Európába, a karácsonyt Budapesten töltöttem, ami nagy hatással volt rám. Új világ, új kihívás. Tetszett a fiatalok lelkesedése, kreativitása, a pesti élet pezsgése. Kicsit olyannak éreztem, mint amikor először leszálltam a Los Angelesi repülőtéren.
Mindez inspirált egy új kalandra: hazajövök dolgozni.

1975-ben apám után mentem ki Los Angelesbe. Ha Budapesten elfért két Szipál, ott is el fog.
A show biznisz kreativitása vonzott mindig is, és a munkám által olyan életet élhetem, hogy legmerészebb tinédzser álmaim is valóra válhattak. Élmény volt tehetséges emberekkel, színészekkel, zenészekkel, írókkal, rendezőkkel megismerkedni, együtt dolgozni.
Mintha Disneylandben laktam volna évtizedekig. De ki akarja a teljes életét egy vidámparkban tölteni?!

Úgy érzem, ma már itthon tudom kiélni igazán kreativitásomat. Át tudom adni a fiataloknak 30 év show biznisz tapasztalatát, és meg tudom mutatni Önöknek, mit neveznek fényképész mesterségnek máshol.

Ha érdekli a munkám, vagy kérdése van, kérem keressen meg!
Üdvözlettel:

Szipál Péter

2009 | július 10
Meg kell találnunk saját stílusunkat, és nem szabad tervezni - vallja Szipál Péter fényképész, aki édesapjához, Szipál Mártonhoz hasonlóan évtizedeket töltött az Egyesült Államokban. Tanítani és önmagáért jött vissza, egy modellel pedig akár tatár lovasokról is beszél, hogy jobb képek szülessenek.

Mennyire hasonlítanak össze édesapáddal?

Szipál Péter

Általában minden összehasonlítás sántít valahol. Autókat, filmeket, zenekarokat, mindent összehasonlítanak - a Rolling Stones is bluest játszik, meg B.B. King is, melyik jobb? Amelyik neked tetszik. Amerikában nekem is megvolt a kuncsaftköröm, és neki is, és ez általában nem ütközött. A legfontosabb szerintem az, hogy saját stílust kell kialakítani. Lehet, hogy az enyém hasonlít, mert egy helyről jött az információ, nagyapámtól, de az ízlést egyénileg tanulja az ember. Az én világlátásom ugyanakkor egészen más, és más műfajban is vagyunk.

Édesapád '56-ban ment ki Amerikába, te pedig csak '75-ben. Hogyhogy Magyarországon maradtál?

A szüleim ekkor már elváltak, csak akkor tudtuk meg, hogy kiment, amikor már ott volt.

Te ekkor nem is gondoltál rá, hogy Amerikában élj?

Ez akkoriban nyilván nem akarat kérdése volt... Egyébként elárulom: amikor az ember szülei elválnak, mindig a másikhoz akar menni, mint akinél van, mert az jobb fejnek látszik. Ebben az esetben a bizonyos másik szülő a nagy Amerikában volt, ahol cowboyok és indiánok rohangáltak - hétéves fejjel ezt így dolgozta fel az ember. Nyilván az akkori politikai körülmények nem kedveztek egy olyan embernek, mint én vagyok, mindenképpen el kellett mennem, de a pillanat csak később jött el.

Swimmers

Egyértelmű volt, hogy fotózást kell tanulnod?

Isten ments! Mindig rámkérdeztek, hogy "Péter, te is fényképész leszel?", erre mondtam, hogy NEM! Történész szerettem volna lenni, de oda nem vettek fel. Anyám mindenképpen szeretett volna diplomásként látni, így felvételiztem a jogi egyetemre. Komikus dolog volt, mert az egész vizsgáztató kar felállt, hogy milyen jól sikerült a felvételim, de nem jutottam be. Így kerültem a Práter utcába fotózást tanulni, egy évig ott voltam, és rájöttem, hogy ezt jobban szeretem, mint bármi mást a világon.

Cyndy and Lion

Hol kezdtél itthon dolgozni?

A családnál és a Fényszövben. Akkoriban volt az MTI, és volt mindenki más. Ha nem voltál ott, semmi mást nem csinálhattál, csak esküvőket meg portrékat. '69-ben aztán kicsit fellazultak a dolgok, voltak zenekarok, az ember pedig abban élte ki magát, hogy elment ilyen eseményekre. Publikálni persze nem lehetett, mert mindenre megvolt a kijelölt ember. Részben azért is mentem ki Amerikába, mert láttam, hogy itthon lehetek én a világ legjobb esküvőfotósa, de itt meg is áll a dolog.

Amerikában pedig nem volt mindenre a kijelölt ember...

Ezt nem értik meg sokan: a kapitalizmus pont a brutalitása miatt jó dolog. Persze nem tapsolom meg a torokharapást, de a verseny, a konfliktus evolúcióhoz vezet. Az árvíz sodrása elvisz egy csomó jó dolgot is, de jó oldala is van: nem lehet pihenni a saját árnyékunkban, ha volt egy jó munkám, nem tudok örökké abból élni. És persze több a lehetőség, ami elősegíti a fejlődést. Nem lesz minden ugyanolyan.

Hot Rod

Te hogyan akadályozod meg, hogy ugyanolyan legyen?

Van az az általános kérdés, hogy melyik a kedvenc saját képem. Erre mindig azt mondom, hogy amit holnap csinálok, mert amit tegnap csináltam, az már unalmas. Persze aki sose látta, annak tetszik, de én mindig gondban vagyok, amikor össze kell válogatni a régi munkáimból egy-egy anyagot. Mindig új dolgokat kell kipróbálni, ugyanakkor az egyéni szemlélet mindegyikben ott lesz. Teljesen mindegy, hogy egy autót, vagy erotikus képet fényképezek le, abban benne vagyok - de nem lehet azt csinálni, hogy kitaláltam egy egyéni világítást, és akkor harminc évig azt használom.

Mi az mégis, amitől Szipál Péter egy kép?

Mindig törekedtem arra, hogy témától függetlenül szép legyen a kép - a művész a természetet utánozza, és a természetet nem lehet felülmúlni, de ha valamilyen kreatív dolgot csinálsz, azt adod, ahogy te látod a világot. Egy élményt lehet pozitívan vagy negatívan megélni, de az a dolgon magán nem változtat. Amit mi kreativitásnak hiszünk, az szerintem egy ugyanolyan születési hiba, mint egy elmebetegség, de mert nagyszerű dolgokat produkál, nincs rajta a stigma: a kreatív emberek percepciója nem átlagos, nem ugyanazt látják, mint a többiek. Talán ezért van az, hogy ezek az emberek rettentő magányosak, mert nem tudják elmagyarázni, hogyan is látják másként a dolgokat. Nyilván bárki meg tud tanulni festeni úgy, mint a régi nagyok, de a pici bolondériákat nem tudja belerakni. Pedig attól lesz egyéni.

Szóval egy arc nem mindig marad ugyanaz az arc? Lehet rajta változtatni?

Jujj, de lehet. Mindig mosolyogtam azt a mondást, hogy "a kamera nem hazudik". Nem egy fenét. Felraksz egy 300-as teleobjektívet, lágy világítással, és még az ördögről is lehet attraktív képet csinálni. Az itteni portfóliók például véresre vannak retusálva, meseképeket csinálnak. Nagyszerű képek lennének, ha én mint fotós magamnak csinálnám, de ezeket a modell nem tudja használni. Nem ismerik fel, amikor bemegy élőben a válogatásra.

Oscar Brown

Akkor ezekszerint nem vagy Photoshop-hívő.

Két dolgot magyarázok mindig: a fényképezés 10 százalékban technika, 90 százalékban kommunikáció. Az arckifejezés, a hangulat, a személyiség kommunikációval jön ki az emberekből. Hogy mivel csinálod a képet, az tökmindegy. A retusálást illetőleg pedig lehet egy 407-es Moszkvicsod, és rákölthetsz négymilliót a fényezésre, attól Moszkvics marad. Retusálással el lehet tüntetni a karcolásokat a kocsiról, de nem lesz jobb autó. Valahol meg kell tartani a személyiségét az illetőnek, és nem újrarajzolni. Egy jól világított képet nem kell nagyon retusálni. Viszont ha nincs jól világítva, komponálva, akkor az egy rossz kép.

Luc Wilder

Tehát akkor belőlem nem lehet Playboy-címlaplány?

Bárkiből lehet, de a Playboynál más a koncepció. Amerikában a "lány a szomszédból" dívik, a képek műfaja pedig úgynevezett glamour. Mindegy, hogy ki van rajta, az a lényeg, hogy a kész képeken legyen valamilyen varázslat, hogy elbűvöljenek- ezért van túlcsinálva az egész, mert a texasi lányt ilyenné varázsolják, mint Hamupipőkét. Valahol persze meg kell tartani a személyiségét az illetőnek, és egy jól világított képen nem kell retusálni. Ha nincs jól világítva, az egy rossz kép.

A modell ilyenkor mennyire tudja, mi néz ki jól? Mindent te állítasz be?

Egy magazinnál vagy reklámnál nagyon okos emberek hetekig gondolkoznak azon, hogyan kellene kinéznie. Amikor sztárokról megjelennek képek egy magazinban, akkor mindig össze vannak kötve az aktuális megjelenésekkel. Ha például Harrison Fordnak kijött az új Indiana Jones-filmje, hülyeség lenne lefényképezni, mint d'Artagnan. A munkánál a koncepció megvan, ez vagy az enyém, vagy a megrendelőé. A többiek pedig dolgoznak: a sminkesnek nem kell elmagyarázni, hogy miért legyen valakinek zöld a szemhéja, még akkor sem, ha mindenki tudja, hogy furán fog kinézni. Ugyanezt a modellel is meg lehet beszélni, megcsinálja a koncepciót, mert ez a munkája.

Karin

Hogyan éred el, hogy tényleg szép legyen az ember a képen? Beszélgetsz velük?

Horror az, amit néha látok szerte a világon, amikor a fényképész nem beszél a modellel, hanem elbújik a fényképezőgépe mögé. Lehet egy kép életlen, bemozdult, de az arckifejezés legyen rajta tökéletes, és ezt csak kommunikációval lehet elérni. Szép ruhában bambán bárki tud nézni, de mindig az arcot nézzük meg először. Ha az nem fog meg, mindegy, milyen a ruha. Amire én a legbüszkébb vagyok, hogy régen Amerikában nem lehetett kirakni a pucérságot a címlapokba, úgy kellett erotikus képeket készíteni, hogy nyakig fel voltak öltözve a nők. Először azt gondoltam, ez kicsit bizarr, de rájöttem, hogy ez az igazi kihívás. És ezt technikával, hangulatteremtéssel, a modell arckifejezésével lehet elérni, utóbbihoz viszont beszélni kell. Sosem felejtem el, amikor jött egy álomszép modell, de első alkalommal vetkőzött le, és nagyon ideges volt. Már mindent kipróbáltam, amikor mondta, hogy szereti a lovakat. Fél órával később azon kaptam magam, hogy már húsz perce tatár nehézlovassági taktikákról beszélek neki, ő pedig egyre szebb lett. Meg kell találni, hogy kivel hogyan viselkedjen az ember.

Van-e időd és energiád arra, hogy magadnak készíts képeket?

Van egy mondás: Istent úgy lehet megnevettetni, ha tervezel. Ha magamnak dolgozok, nem tervezek. Mindenki kérdezi, miért jöttem vissza Amerikából, pont azért, mert egyre kevesebb időm volt magamnak dolgozni, játszani. Itt ugyanakkor túlzásba is viszik az ötletelést: a fotósok kitalálják, hogy legyen egy képen ez meg ez, aztán lassan rákerül a Terminátor, egy anyahajó, tűzoltóautó, gőzmozdony, tengerészgyalogos, meg muskátlik. Ezáltal lesz egy kép kreatív? Nem, ezáltal lesz egy kép zavaros. Ha az ember magának dolgozik, nem kell túlbonyolítani. Más kérdés, ha a megrendelő mondja ugyanezeket. Akkor hiába szeretnél inkább vitorlást rakni a képre, muszáj az anyahajót.

Akkor hogyan csinálsz játékból képeket?

Az, akit fényképezek, inspirál valamire. Ha látsz valamit, akkor bekattan az agyadban, hogy ennek hogy kéne kinéznie. Nem biztos, hogy megvalósítani is sikerül - régen én is lerajzoltam, hogy kéne kinéznie a kész képnek. Sosem jött össze, a végén mindig összetéptem a terveket, és csináltam valami mást.

Volt olyan, hogy le akartad rakni a fényképezőgépet?

A siker az, amikor megélsz a hobbidból - mondják Amerikában. Én szeretem ezt csinálni, alig várom, hogy vacakolhassak a képekkel egy-egy munka után. Sose tudtam megunni.

Justine

Tanítasz is. Mi az, amit át akarsz adni, és mi az, amit nem?

Eredetileg történelemtanár akartam lenni, imádok tanítani. Rettentő fontos, hogy inspiráljunk embereket, és segítsünk nekik. A természet törvénye, hogy át kell adni a tudást, és ez mindenkire nézve kötelező. Amit csak tudok, azt megtanítok - azzal szoktam reklámozni magam, hogy érdemes megtanulni azt is, hogy hogy csinálják ezt máshol a világban. És hogy mit nem tanítok: mindig azt mondom, hogy ne utánozzanak a tanulók. Nagyon fontos, hogy az ember megtalálja a saját stílusát, még akkor is, ha az adott pillanatban az nem népszerű.

Mi lesz a következő munkád?

Nem tudom. Valami csak bejön. Pont ettől jöttem el, nem lehetett leülni, egyik dolog jött a másik után. Nekiállsz hajtani a mókuskereket azért, hogy megtartsd azt, amid van, de ha amid van az már régen nem fontos neked, akkor valami baj van. Mindig is hittem a sorsban, ha valami bejön, bejön, ha nem, nem.

Frenk

Akkor nagy terveid sincsenek?

Isten általában megadja, amit kérsz, csak lehet, hogy nem úgy és nem akkor, amikor gondolod. Ez elég pátoszosan hangzik, de így van. Gyerekkoromban filmoperatőr szerettem volna lenni, és egyszer csak ott ültem egy csomó emberrel, ötleteltünk két tévéshowhoz, előálltam valami megoldással, mire azt mondták: ez jó, akkor csináljam én. Persze, én meg az Arriflex, azt sem tudom hol kell bekapcsolni.

A Jóisten pedig vigyáz a hülyékre, magamat is megleptem, sikerült sőt, még meg is dicsértek utána. De mégse lettem operatőr, és egy csomó más dologgal is így voltam - kipróbáltam, láttam, hogy menne, és aztán visszatértem a fotóhoz. Minden vezet valahova. Borzalmas dolgok történnek az emberrel, egy év múlva pedig úgy néz vissza rájuk, hogy milyen jó, hogy megtörténtek.

Akkor ez egyfajta életfilozófia is?

Mindenkinek mondom szakmailag és emberileg is: sohasem lehet tudni, mi történik majd veled. Mosolyogj, legyél kedves mindenkihez, mert akivel ma beszélsz, lehet, hogy holnap segíteni tud neked.

2009 | május Index
2008 | Velvet (december)
Idén a hollywoodi celebek nagy része a XX. század nagy díváihoz, vagy a világháborús bombázókon domboruló pin-up lányokhoz hasonlóan pózoltak különböző naptárak vagy magazinok oldalain. Magyarországon többek között Bódi Sylvi próbálkozott a klasszikus stílussal, és még Kiszel Tünde is eljátszadozott egy szipkás cigarettával. Szipál Péter divatfotós szerint a retrohullám nem különleges, hiszen az Egyesült Államokban mindig is szívesen idézték fel Hollywood dicső múltját. Hazánkban azonban csak most kezdik el felfedezni a glamourfotók világát.

Miután Justin Timberlake barátnője, Jessica Biel a GQ magazin januári számában [1] múltidéző leopárdmintás ruhában domborul, levontuk a következtetést, miszerint manapság nemcsak divatos, hanem talán kötelező is nosztalgikus hangulatú fotókat készíteni azokról az arra érdemes sztárokról. A felsorolást Timothy White fotós Hollywood Pinups című könyvével [2] kezdenénk, hiszen neki számtalan hollywoodi hírességet sikerült rávennie arra, hogy pin-up lányként álljanak modellt neki. Az alkotó szerint a leghíresebb és legjobb ebben a műfajban alkotó művészek, például Alberto Vargas és George Petty nem tárgyként kezelték a nőket. "Modelljeik erős nők voltak, akik szexisnek és magabiztosnak látszottak" - nyilatkozta White, aki azt is elmondta, hogy a pin-up lányok iránt érzett rajongása soha nem hagyott alább. "Számomra ők a női erő megtestesítői."

Tiszteletük jeléül

Vannak hírességek, akik nem csak egy korszakot, hanem egy konkrét személyt akarnak újra felidézni. Gondoljunk csak Lindsay Lohan Marilyn Monroe-sorozatára [3]. A The Last Sitting néven híressé vált fotósorozatot, amit 1962-ben Marilyn Monroe-ról készült a Bel-Air Hotelben, most Bert Stern fotózta újra a színésznő segítségével. A művész elmondta, néha egyáltalán nem úgy nézett a színésznőre, mint a lekicsinyített, kicsit megváltozott Marilyn Monroe-ra, hanem, mint az igazi Marilyn Monroe-ra. Kate Winslet pedig a francia színésznő, Catherine Deneuve A Nap szépe című filmje előtt tisztelgett [4], amikor levetkőzött a Vogue magazin decemberi számának kedvéért. Az ominózus, 1967-es alkotásban Deneuve Louis Bunuellel egy unatkozó, gazdag fiatalasszonyt alakít, aki férje háta mögött napközben titokzatos luxusprostituáltként dolgozik.

A Vogue az élen jár az időutazásban

A Vogue magazin Eva Mendes májusi fotósorozatával [5] is bizonyította, hogy mellszélességgel kiállnak a hatvanas, hetvenes éveket idéző erotika mellett. A színésznő ugyanis méhkaptárszerűre tupírozott frizurával vonaglik egy, a korra jellemző módon berendezett otthonban. Igaz, a kiadvány még inkább visszafelé ugrott az időben, amikor megjelentette azokat a fotókat, amiket Mario Testino készített Claudia Schifferről [6], mivel a képek inkább a XX. század első felét juttatják az eszünkbe. Szintén Testino örökítette meg Jessica Albát [7], aki a Campari Club mindössze 9999 példányban piacra dobott 2009-es naptárában kissé retusáltan [8], ám kétségkívül retrojellegű holmikban, sminkben és frizurával domborít. Karl Lagerfeld a Marie Claire magazin számára készített egy hasonló kiadványt. A Chanel mackóformában is megörökített [9] tervezője Eva Herzigovát kérte fel modellnek [10] a némafilmeket idéző fotókhoz. A cseh származású híresség a francia Paradis magazinban a már említett a pin-up vonalat lovagolta meg [11].

Egész éves erotika

A magyar hírességek sem akarnak lemaradni a nemzetközi trendekről, és vannak, akik keményen küzdenek a cél érdekében. Ott van például Bódi Sylvi, aki hét kilót szedett fel [12], hogy kövesse a második világháborús amerikai bombázók orrán domborító hölgyek korábban már említett nagy visszatérését 2009-es naptárával [13]. Kiszel Tünde kellő címlap hiányában szintén egy naptár fogyó erejéig vállalkozott az időutazásra. Bár róla is készültek már elvetemültebb fotók, a modellel ellentétben ő nem a pin-up lányok világát igyekezett felidézni, hanem a hollywoodi dívákét. A legtöbb ilyen kaliberű starlet ugyan zongorán hevert el, amikor nagyon csábítónak akart tűnni, ő valamilyen oknál fogva azonban inkább a bárpultot részesítette előnyben. A korhű hangulat érdekében Kiszel Tünde leomló fürtjei mellett több fotón is feltűnik a szipkás cigaretta.

Nincs új a nap alatt

Szipál Péter fotós szerint nem meglepő, hogy sok nosztalgikus jellegű sorozat készül, hiszen az Egyesült Államokban soha nem mentek ki a divatból a glamourfotók, amelyek megidézték Hollywood régi csillogását. Másrészt úgy véli, hogy manapság nehéz valami új ötlettel előállni: "A legelső emberi alakot ábrázoló képeken két nő volt leszbikus pózban. Semmi új nincs a nap alatt, nagyon nehéz új dolgokat kitalálni. Meglehetősen hálás dolog ez egy fotós számára, hiszen csak le kell másolni egy festményt, meg van adva a stílus, a ruha, a frizura, a smink." Szipál Péter hozzátette, az amerikai példa ellenére Magyarországon meglehetősen új keletű dolog a glamourfotózás, ugyanis tapasztalatai szerint senki nem ismerte ezt a műfajt, amikor ő megnyitotta iskoláját. Mindenesetre most már egyre többen jelzik, hogy a pin-up képekhez hasonló fotókat szeretnének. "Ezek képek csak sejtetnek, pajkosak, kedvesek, senki nem sértődik meg rajtuk. A hölgyek nincsenek teljesen levetkőzve, elég egy mély dekoltázs, egy kellően rövid nadrág" - nyilatkozta a Velvetnek Szipál Péter, aki hozzátette kiindulási pontnak azok a híres, világháborús francia képeslapok tekintendők, amik kicsit túl soknak tűntek a szemérmes amerikaiaknak és kevésbé kihívó formában dolgozták fel őket.

2008 | Velvet
Igyekeztünk túlmutatni azon a gondolaton, hogy a szépség belülről fakad, amikor a Velvet Arca szépségverseny fotósát, Szipál Pétert a magyar szépségről kérdeztük. Mint megtudtuk, amióta a fotós Amerikából hazaköltözött, azon gondolkodik, miért az esztétikai műtétek reklámarcai a hivatalos szépségek. A természetnek jobb az esztétikai érzéke, mindez még a pók megalkotásában is tükröződik. Ha a pók nem is szép, legalább a hálója az. Ismerjék meg a szipáli pontifikáció műfaját!

"Két éve, amióta Amerikából hazaköltöztem, azon gondolkozom, milyen is a magyar szépség"- sóhajtott Szipál Péter a Velvet Arca fotózás [1] szünetében. A fotóművész az első saját szépségversenyünk jelentkezőiről készíti a bemutatkozó fotókat műtermében hetente több alkalommal, közben - kedvenc kifejezésével élve - pontifikál (latin: főpapi szertartást végez) esztétikai kérdésekről. Izgatottan vártuk az új gondolatokat, hátha túlmutatnak a szépségversenyeken már megszokott aranybölcseleteken, mint például hogy "a szépség belülről fakad."

Eltorzult a magyar szépségideál

"Figyelem a hivatalos magyar szépségeket. Akiket szép nőként ismerünk a magyar sajtóból, azok pont nem szépek. Bármelyik lány, aki eljött ennek a szépségversenynek a nevezőjeként a fotózásra, jobban néz ki. El van itthon torzítva a szépségideál, olyan lett, mint amilyet a közönség látni akar. A televízió sem azért csinál hülye programokat, mert szereti a hülyeséget, hanem azért, mert valamiért ezt akarják a nézők. Ugyanúgy, amelyik úgynevezett szép nőre vevő a néző, azt fogják nyomni. Nem értem, miért van az, hogy néhány embert rángat a média, és oda teszi őket, ahol nekik nincs helyük." Szipál Péterről hiába kértük, részletezze, kik jutottak eszébe, amikor a torz ideált tükröző hivatalos magyar szépségeket említette, de a magyar celebek közül nem szeretett volna neveket említeni.

"Mondok inkább egy amerikai példát. Emlékszem egy Angelyne [2] nevű nőre, aki óriásplakátokon szerepelt. A kutya sem tudta, ki ő, mi a foglalkozása, hogyan kerül a plakátra, egyáltalán miért kell látnunk. A nő nem volt fiatal, és finoman szólva sem volt szép: egy plasztikázott csúnyaság volt. Semmiféle teljesítmény nem állt a szereplése mögött. Azt hiszem, akkortájt terjedt el a mondás, hogy ő arról híres, hogy híres"- állította párhuzamba a nyolcvanas évek ijesztő Barbie-karikatúráját a mai magyar bulvárszereplőkkel a fotós, aki a legtöbb interjújában hangsúlyozza, az esztétikai sebészet vívmányait nem értékeli kifejezetten. A helyreállító és más plasztikai beavatkozásokat azonban nem kritizálja.

Olyan ember szobrászkodik, aki orvos

"Az esztétikai sebészet annyit jelent, hogy egy olyan embert kérsz meg, hogy szobrászkodjon, aki nem művész. Aki amiatt boldogtalan, mert kicsinek érzi a mellét, vagy úgy látja, sehogy sem hasonlít a feneke J.Lo-éra, annak nem a testét, hanem a lelkét kellene kezelni. Mindenben van szépség, amit a természet kreált. Persze, amikor ezt kimondom, felvetődik bennem a kérdés: vajon mit gondolt a természet, amikor a pókot kreálta? Én ugyan rettegek a pókoktól, de ha elnézed, némelyik szép, ha másért nem, legalább a háló szép, amit sző"- morfondírozott Szipál Péter.

A fotós korábban megosztotta a Velvettel azt a gondolatát [3], amelyik szerint Hugh Hefnerhez [4], a Playboy alapítójához köthető a szőke, szilikon-implantátummal támogatott modellek elterjedése, a lapalapító ugyanis személyes ízlését alapul véve magazinjában ezt a szépségideált diktálja a kezdetek óta. Most erre a gondolatára ismét utalt."Az emberek elfogadták ezt a karaktert hivatalos szépségnek, és a nők azt hiszik, úgy is kell kinézniük. Így van igény a szörnyű harcsaszájakra, szilikonmellekre."

A szépséggel nem szabad felvágni

Geronazzo Mária esztétikai elemzését sikeresen elkerültük, de ekkor azt is hittük, a szépség témáját minden oldalról megvizsgáltuk már. A fotós azonban tovább szőtte a gondolatait. "A szépség genetikai örökség. Ha öröklöd a vagyont, azzal nem szabad felvágni, a szépség nem ad privilégiumot. Az igazi szépségnek semmi köze a fizikai adottságokhoz. Ha szép vagy, és hozzá tudsz tenni egy nagyszerű egyéniséget, és olyan agyad van, mint Einsteinnek, akkor az a rock'n'roll."

A szép lány és a jó modell közti különbségről is kérdeztük a fotóst, aki röviden így foglalta össze: az előbbi a természet ajándéka, az utóbbi egy foglalkozás."A divatmodellek adottságai meg vannak kötve, mert ugyanannak a ruhának fittolni kell egy modellre Milánóban, Los Angelesben és Pekingben is, és persze az is lényeges szempont, hogy jóval könnyebb ruhát szabni kevesebb görbületre. Az erotikus modell nem sovány, minél gömbölydedebb, annál szexisebb. A modellek harmadik kategóriája pedig a reklámmodell, amelyik egy komplett egyéniség. Olyan arca kell, hogy legyen, amit mindenki el tud fogadni, tehát úgy kell kinéznie, mint a lánynak a szomszédból, akiről el lehet hinni, hogy valóban elmenne a Tescóba megvenni néhány olcsó farmert, és valóban beülne egy kiskategóriás autóba. Ha ez hihető, akkor sikeres commercial model."

Bizonyos fényszögből bárki gyönyörű

A fotóst arról is kérdeztük, milyen tapasztalatai vannak a stúdiójában megjelent szépségversenyzőkről, és mint már megszokhattuk, általánosságban válaszolt, kiemelni senkit sem szeretett volna. "Egy bizonyos fényszögből bárki gyönyörű. Fotogénnek azt az embert mondják, akinek ezer beállítás áll jól, bárhonnan világítod, bárhonnan nézed és fotózod, egyformán szép. Aki nem fotogén, annak kevesebb beállítás áll jól. Nekem az a dolgom, hogy megtaláljam a modellek számára legszebb pózt, fényszöget. Ehhez még tehetség sem kell sok, negyven éve ezt csinálom"- mondta Szipál Péter, aki a jelentkezőket a stilisztikai egység miatt hasonló beállításban fotózza, és ez a rutin is feldobja.

"Hadd gondolkozzam, mit szeretek ebben a munkában. Körül vagyok véve gyönyörűszép lányokkal, meg még fotózom is közben, azt hiszem, ez összességében jó munka." Mint elmondta, legtöbbször érezhető, ha egy modell már gyakorlott, de az amatőr modelleket sem nehéz instuálni, ha "jelen vannak, és nem mentek el fejben vidékre, ahonnan vissza kell hozni őket." Szipál úgy tartja, azt a modellt könnyű fényképezni, akinek érdekes és kedves a személyisége. Arra a témára nem volt érdemes részletesebben kitérnünk, hogy szükséges-e annyi szépségverseny, mint amennyit évente rendeznek szerte az országban, a fotós szerint amíg az embereket ez szórakoztatja, addig a szépségversenyzés "jó dolog".

2008 | Velvet
A természet tehetségesebb, mint a plasztikai sebész - tudtuk meg Szipál Pétertől, aki a Velvet saját szépségversenyének nevezőiről készítette el a bemutatkozó fotóikat. A felhívásunkat követően érkezett jelentkezésekből kiválasztottuk az első néhány lányt, és elkísértük őket a fotós műtermébe. Bemutatkozó interjúikban a harmadik világ problémáira nem kellett kitérniük, ennek ellenére hallottunk érdekes gondolatokat.

"Megjósolhatatlan, hogy a magyar emberek milyen karakterű lányt tartanak majd a legszebbnek a jelentkezők közül, és melyikre szavaznak. Engem a hagyományos értelemben vett szépség nem nagyon érdekel. A szépség genetikai adottság, de az számít, ki milyen személyiség. Ozzy Osbourne talán szép? Talán iskolázott a hangja, és jól énekel? Egyik sem, mégis imádja a világ" - mondta Szipál Péter fotós [1], mialatt az első szépségversenyzőre vártunk.

Tekintélyes tapasztalatok

Az elmúlt években szerkesztőségünk tekintélyes tapasztalatot gyűjtött a hazai szépségversenyekről. Drukkoltunk már egy fűtetlen mátyásföldi művelődési házban a magyar versenyzőknek a Miss Carpatica [2] versenyen. Szembesültünk már azzal a megjegyzéssel a Főiskolák Szépe [3] verseny éjjeli döntőjén, hogy egy szőke nőnek nincsen kisugárzása.

Éreztük már, hogy karmikus adósságunkat rendezzük felmenőinkkel szemben, amikor interjút készítettünk a Miss Maxim [4] győztesével. Még uzsorakamatot is fizettünk, amikor öt órán át vártuk egy budai diszkóban péntek éjjel, hogy szülessen már valamiféle eredmény a Miss Alpok-Adria [5] döntőjén, mialatt már a várakozástól megviselt műsorvezető, Gianni Annoni is magyarul szitkozódott a színfalak mögött.

Tűsarkú a zongorán

Magabiztosan állíthatjuk, megérettünk arra, hogy megrendezzük a saját szépségversenyünket, és ígérjük, a döntő előtt nem kérjük fel Erox Martinit, hogy a fürdőruhás tour után édesbusongós dalokkal szórakoztassa a közönséget. A Bloom modellügynökséggel közösen rendezett Velvet Arca versenyre a felhívást [6]követő percekben már érkeztek nevezések, és a beküldött fényképek alapján kiválasztottuk az első jelentkezőket, akiket Szipál Péter terézvárosi műtermébe hívtunk elkészíteni a bemutatkozó profi fotóikat.

A műterem nem híres a laboratóriumokat idéző rendről, de a falra rendezett portrék üvegborítása tisztább nem is lehetne. A nappaliban egymás mellé halmozott softboxok, és a parkettát behálózó kábelek arra utalnak, itt rendszeres munka folyik. Holtszezon nemigen akad, amikor is leülhetnénk a zongora elé, amelyiken Szipál szerint évek óta nem játszott senki. Annak érdekében, hogy mégis legyen haszna, a fotós installációt alkotott a tetejére tűsarkú cipőkből.

Anyából címlaplány

"Annyi minden történt velem az utóbbi időben, hogy gondoltam, ezt is kipróbálom" - indokolta nevezését Kiss Ramóna, és miközben a sminkje készült, elmondta, nemrég elvált, egyedül neveli tízéves fiát, táncolni szeretne, mint az régen szokása volt, és mellesleg komolyabban modellkedni. "Tiszta pin up girl [7]vagy" - bíztatta Szipál Péter a modellt, aki ugyan nem a negyvenes éveket idéző halvány fűzőben, hanem farmerban és kardigánban állt a reflektor előtt, de tíz-tizenöt beállítás után valóban címlaplánnyá alakult.

Mialatt videós stábunk a bemutatkozó interjú helyszínének megfelelő sarkot rendezte és világította be, arra készítette fel a következő versenyzőt, Barabás Editet, hogy az interjúban a világbékére és a bálnavadászatra nem szükséges kitérnie, de ha szeretne, a magyar hízott liba bojkottjához [8] fűződő érzelmeiről beszélhet. Erre a témára végül nem tért rá. "Fiatal vagyok, ennek ellenére sokminden történik velem. A családom nem egyszerű. Apukám kisrepülős pilóta, húgom zsokénak készül, én pedig Franciaországban szeretnék élni" - tudtuk meg a 19 éves Barabás Edittől, aki első alkalommal jelentkezett szépségversenyre, és a modellkedésben leginkább az utazás lehetősége vonzza. "A repülés is vonzz, apu néha átadja nekem a botkormányt."

A felkészítőtábor formálja a közösséget

A soron következő Halász Enikőnek van már némi rutinja a divatszakmában, mint elmondta, fehérneműmodellként dolgozik egy holland cég megbízásából. A fehérneműmodellt úgy értsük, hogy pizsamát és neglizsét is bemutat, félmeztelenül azonban sosem pózol. A jelentkezőkről itt is készülnek bikinis fotók, a Bloom modellügynökség egyen-fürdőruháját, a pikkelyes hatású, fekete bikinit viselik.

Az első fotózás alkalmával gyakorlott szépségversenyzővel is találkoztunk, Katona Anikó annak a Miss Carpatica versenynek a harmadik helyezettje volt, amelyiket mint fárasztó vasárnapi eseményt emlegettünk a riportunk elején. "Számomra az a verseny tele volt szép élményekkel. Tetszett a helyszín, kedveltem a lányokat, szerintem profi rendezvény volt" - mutatta be a versenyt Katona Anikó a saját szempontjai alapján. A nevezőink abban egyetértettek, hogy a szépségversenyipar fellegvára a siófoki Miss Balaton [9], ahol a fődíj egy autó, de versenyekre annál kevésbé értékes díjakért is érdemes indulni, mert általában jó hangulatú események ezek. Különösen a felkészítő táborokat kedvelik, mint közösségformáló tényezőt.

A természet sokkal jobb szobrász

"Igen, szükség van ennyi szépségversenyre az országban, mert sok szép lány van." Közhellyel nem szerettük volna zárni a beszámolót, ezért Szipál Péterre bíztuk a záró gondolatot, a téma pedig a magyar szépség.

"Nem szabadna annyira komolyan venni a hivatalos szépségideált, amelyet például a Playboyban látsz" - mutatott a fotós a dohányzóasztalára rendezett férfimagazin-gyűjteményére. "Engem különösen vonzzanak a kisebb hibák egy emberi arcon, vagy testen, attól lesz valaki egyedi és szép. Miért kellene a plasztikai sebésszel átdolgoztatni azt? A természet sokkal jobban alkot. Nekem most az a dolgom, hogy az ajtón belépő lányban megtaláljam a szépséget, és ez nem okoz nehézséget, mindenkiben megvan." - fanatizálta a vendégeit Szipál Péter.

2007 | tv2
2007 | Mokka
2008 | kultplay

Egy ideje követem már Szipál Péter blogját, aki annak ellenére, ahogy harminc évig Hollywoodban volt sztárfotós, pár éve hazajött Magyarországra és olyan melókat csinál, mint a Nők Lapja, vagy a magyar Playboy.

Amikor először találkoztunk, nehezen ment a beszélgetés. Egy budapesti srác, aki valamilyen internetes dolgot csinál, interjút kér tőle, egy rettentő zárkózott és érzékeny embertől, aki nagyon nem szeretné, hogy felfuvalkodott amerikásmagyarnak gondolják. Nem is gondolom annak.

Aztán pár hónappal később a West Balkánban azt mondta szeretne könyvet írni, de még nem biztos a dolgában. Nem értettem: egy olyan fotográfusnak, aki Madonnát és Johnny Deppet instruálta, aki hetvenötben kiszökött LA-be és és "a legvadabb vágyait is megvalósította", aki tudja és érti, hogyan kell dolgozni Amerikában, ahol a hazai gyakorlattal ellentétben "a tegnapi babérok nem játszanak" - nos egy ilyen embernek komplett életrajzi regény van a fejében - gondoltam, a blogját olvasva pedig egyre biztosabb vagyok benne, hogy igazam van.

Szipál Péter ugyanis nemcsak zseniális fotográfus, hanem remek mesélő is. Elmond egy sztorit, azután figyeli a hatást, visszakérdez, reakciót vár az olvasótól. Épp úgy, mint amikor fényképeket készít. Szóval remélem, hamarosan készül a könyv is. Szívesen beszámolnánk róla.


"Los Angelest nem véletlenül hívják mindenütt Lotus-, vagy Lala-landnek, a lótuszevők és a felhőkben élő a bolondok földje ez. Engem ugyan a new age-el a világból ki lehet üldözni, de ott már tíz éve is ezzel lehetett a lányokat elcsábítani. Reinkarnáció, ufó, bármi halandzsa, csak komoly arccal mondd a hülyeséget, és szerencsés éjszakád lesz.

Persze nem akarom, hogy egy Kaliforniából hazajött seggfejnek tűnjek, de legalább két évig kell ott az embernek élnie, hogy ne számítson turistának.

Hol is kezdjem? 1975-ben - nem annyira legális körülmények között - hagytam el az országot. Fölültem a Wiener Walzerre és kimentem Bécsbe. Útlevelem volt, véletlenül kaphattam, de hagyjuk ezt inkább."

2008 | photopress
Fotótanfolyam Szipál Péterrel!

A PhotoPress fotótanfolyamokat azért szervezzük lassan már a harmadik éve, mert szeretnénk színvonalas oktatást kínálni a fotózással akár még csak most ismerkedő, akár már tapasztaltabb hobbifotósok számára. Szemeszterről szemeszterre újabb és újabb témájú workshopokat hirdetünk meg, próbálunk ki, mert hisszük, hogy a fotográfiának kimeríthetetlenek a szépségei és izgalmai. Sokat gondolkoztunk azon mit írhatnánk még ide, ami tükrözi a filozófiákat, de mi magunk sem tudtuk ennél jobban megfogalmazni:

"A fotográfia nem a kattintás művészete" - Frank Horvat. Ezt tanítjuk mi is.

 

2008 | caboodle

Hollywood fashion photography course in Budapest

When commercial photographer Péter Szipál moved back to Budapest last year after spending three decades in California, he began to rediscover the blossoming city of Budapest. But to his disappointment, he found that commercial photography of the Californian variety is "largely unknown here." Not for long: Szipál is now teaching the first hands-on course in English on the art of fashion photography at PhotoPress in District II.

Péter Szipál
Examples of the commercial photography by Budapest-born Péter Szipál include a shot of Madonna (top).
The 8-week/56-hour, Ft 135,000 (? 525) course promises to be an interesting adventure in photography. Students will have use of either a Canon or Nikon digital SLR camera to photograph professional female models from Zoom Model Agency (male models are available upon request), and get to work with Szipál, who has a proven track record in capturing the emotion and thrill of his preferred subjects - people.

"I have a fresh perspective on photographing people from doing photography on the other side of the world," says the native Hungarian who comes from a family of photographers. "For show-business and commercialism, Hollywood is the capital of the world."

However, while he has photographed the likes of Madonna, he says the superstar factor is just as trivial as it sounds.

"I've photographed more [celebrities] than I could possibly begin to count," Szipál says, "but I'd rather not talk about it, this is about photography not famous people."

According to Daniel Lugosi at PhotoPress, the course will focus on what Szipál says are fundamentals of fashion photography: a brief history of photography and theory, and the technical aspects of the art, including composition, manual settings, uses of light, filters, and flash in indoor, outdoor, daylight, evening and night settings.

More importantly, students will have plenty of time to put to practice what they learn, using the right equipment, and then head out for on-site shoots around the city.

"I am just discovering the city as well ... if we want to do a shoot with heavy machinery, it's possible," Szipál says.

But at the end of the course will students have what it takes to be fashion photographers themselves?

"Well, what you do with your knowledge is up to you," says Szipál.

Students will finish the course with high-resolution print-quality photos they can use in a portfolio.

The course caps at 12-15 participants, will be held on weekends and start in March; specific hours will depend on student availability. It is intended for beginner and intermediate photography students who speak English.

For more information about the course, or to apply, contact info at photopress dot hu, or call PhotoPress on 06-20-543-3320.

2008 | funzine
Funzine Interviews: Péter Szipál

Hungarian-born glamour photographer Péter Szipál spent more than 25 years shooting the brightest stars in Hollywood, creating some of the most iconic photographs of the era. Having recently repatriated to Hungary, he spoke with us regarding his reasons for returning, the politics of the business and his position as a teacher at PhotoPress Studio.

How did your career as a photographer start and where has it brought you over the years?
Well the legend was that when I was around three years old, I crawled into my father's studio, right up to the tripod, undid the screws and the whole thing fell on my head. [laughs] Really though, it's been a whole family of photographers, starting with my grandfather, and everyone always asked me 'so, will you become a photographer too', to which I always replied 'no!' But at the time in this country it was not easy to go to college, and so there was nothing left to do. But thank God I did.

When did you move to the States?
My father lived there, and I went in '75. I just came back [to Hungary] a couple of years ago.

Did you get to meet some of your idols, both in the field and in terms of celebrities?
Well first and foremost one should not have idols, one should like some things, but photographers not especially. But it's always nice to meet people who are interesting, and they are not necessarily famous. However, at the time in Hungary most of the Western music we heard was smuggled in, and so to get to meet some of those people was just, 'wow'.

Anyone in particular?
Ah, it's the celebrity question. Everybody's an interesting subject. People are people - maybe that's why I work so much, because first and foremost it's a picture. Especially living in Hollywood for so long, you give up drooling.

I always told people that the great thing about my life was that it was reversed - I had a vacation while I worked, meeting new people everyday and having an adventurous social life.

Do you have a particular subject matter that you prefer to shoot?
[Indicates walls covered with large portraits] You're looking at it. Basically everything. I was a commercial photographer in L.A. for 30 years, so I did basically whatever it required over there.

Why did you decide to return to Hungary?
In 2003 I came back to Europe to work, in Hamburg, where I spent a year. I was back and forth, but around then I decided that I might want to repatriate. I think I needed a change. L.A. is a very transient town; people come with a dream but after a few years of waiting tables they realize it's time to quit. For me, a time came around when I realized that half of my friends had moved on, one way or another.

I really don't know why. But one reason is that in L.A. your working lifespan is about 25 years - if you're there longer than that you're a freak, or you do something really bizarre. Of course you hear about writers and directors that are hot for two or three years, but then it's like that TV show: where are they now? Where is Corey Haim now? [laughs]

But one thing is where your friends are. When I knew I needed to get out of LA, or else lose my mind, I would have loved to live in New Mexico. But I don't know anybody there. So I said, 'hell, let's try Europe'.

What were your impressions on coming back?
Well there's that old Buddhist expression that you can't step in the same river twice. Of course, as thirty-something years had gone by and the system had changed (or not) [laughs], not to mention that I had spent my entire adult life in the States, I look at it from that perspective.

I came up with a brilliant idea, of why Europeans and Americans cannot get along very well - because we look alike. If you run into a similar-looking person you assume that they think similarly. But in reality, we don't; an American is as different to a European as a Japanese person. And I know that, so I'm used to it. So the first year was a little bit of hell. I didn't come home; I came to a new place.

Since you've been here have you been shifting your style, or trying anything new?

Well it's like sex: you constantly have to try something new. But really; a long time ago a painter or a musician or whatever developed a style, and that's what he was famous for. Unfortunately, today it's required to change so much that by the time you get recognized for what you do, things have changed.

You'll soon be teaching a photography course in English at PhotoPress. Could you give me some details of what the course will offer and who should apply?
I was asked to teach two courses, and it is an honor. I had had it in my mind when returning to Europe that I would work a little bit and probably teach, which is what I wanted to do before becoming a photographer. Where I worked is very different, everything is very different, than here. So I hope I can teach people something different. [The course in English] will be more or less general photography, plus anything they want to know, while the other one [in Hungarian] will be glamour photography. I always joked that I would one day write a book all about teaching people how to take nice pictures of their girlfriends. [laughs]

Will the course be entirely digital?
Yes of course. In a sense, that's what I miss about the states: that they take the newest thing and 'let's go with it', you know? Film is nostalgic, lovely, I used it for forty years of my life, but thank God I don't have to go into a darkroom again. I used to love to do that, don't get me wrong, but the new technology is brilliant. A photograph is drawing with light; using a film camera, or digital, or an old camera obscura - what difference does it make? It's not the camera, it's the photographer. Can you imagine what Beethoven would have done with modern electronics?

For a photographer in Budapest, are there any things you've noticed that are particularly "Hungarian" or distinct to this place?
I'm a bit embarrassed to admit it, but I'd never realized how beautiful the buildings are. I admire that you can walk around. It's a great town - I wish they would keep it up a little better.

2008 május 5. | molot navrud
Ó, azok a fényben is szép lányok!

Mostanában egyre több fiatal lánytól hallom az ismerőseim és barátaim közül, hogy ha lenne pénzük rá, ők bizony itt-ott szívesen plasztikáztatnák magukat. Persze legtöbben a mellükkel elégedetlenek, de akad, akinek mással van baja. Fül, orr, száj, fenék - kb. ezek még a slágerterületek.

Mindig kissé megdöbbenve fogadom ezeket a kijelentéseket, hiszen felém - ismétlem - kivétel nélkül fiatal, csinos lányoktól érkeznek, akik - még ha például valóban nem túl nagy is a mellük - szerintem úgy szépek, ahogy vannak. A megdöbbenésen túl azonban általában letudom annyival ezeket, hogy na, ne beszélj hülyeségeket, nincs neked arra semmi szükséged!, aztán pedig reménykedem benne, hogy mire leghamarabb oda jutnak, hogy megfelelő anyagi háttérrel rendelkezzenek egy ilyen beavatkozáshoz, már elmúlnak ezek a hóbortjaik és nem szándékoznak kés alá feküdni, felszabdaltatni azt, ami a maga természetességében a leggyönyörűbb.

Viszont az sem zárható ki, hogy nem így történik, pláne mivel egyre könnyebben elérhetőek az ilyen változtatások, társadalmilag is egyre elfogadottabbak, sőt, közhely, de tény, hogy szinte már divatjuk van. Úgyhogy tartok tőle, egyesek a most még csak ötletelő leányzók közül egyszer valóban eljutnak oda, hogy teljesen értelmetlenül műttetik meg magukat. Talán nem is egyszer.

Na, de miért is jutott ez most eszembe?

Szipál Péter a Velveten és itt, a blog.hu-n olvasható blogját nézegetve, nemrég találtam egy ide vágó bejegyzést, képekkel bőségesen illusztrálva. Minden nőismerősömnek (meg persze a férfiaknak is, ha másért nem, hát a képek miatt) igen erősen ajánlom az elolvasását. Közhelyesnek tűnhet, ezerszer hallottnak, amiről ír, viszont úgy gondolom, teljesen igaza van. Nem mellesleg, talán az ő véleménye ezen a téren kicsit fajsúlyosabb is, mint egy átlagemberé, vagy mint mondjuk az enyém.

2008 március 26. | velvet

Szipál Péter fotós szerint az amerikai Playboy a főbűnös abban, hogy a szőke, kék szemű aktmodellek ennyire kedveltek, és Hugh Hefnernek végső soron a plasztikai sebészet fellendülését is köszönhetjük. Szipál Márton fia, a Velvet új bloggere ezenkívül mesél az Amerikában eltöltött évtizedeiről, az aktfotózásokban szerzett tapasztalatairól és arról, milyen kedves ember Johnny Depp.

Azt írja a blogjában az amerikai éveiről: ?csak vettem a Porschékat egymás után, természetes lett playmatekkel randevúzni, valahogy mégis minden a munkához kötődött". Mindezek mellett hiányérzete volt?

A kocsikat nem azért írtam, hogy felvágjak, csak szeretem őket. Szerencsés vagyok, mert amikor reggel felébredtem a loftomban, eszembe jutott, hogy ma megint valami olyat fogok csinálni, amit szeretek. Az egyetlen, ami kimaradt, az, hogy kiülök az Andrássy úton egy teraszra, és megiszom egy sört csak úgy. Nekem ezek az alkalmak mindig munkával voltak összekötve, például akkor beszéltünk meg egy új projektet.

Katona Klárinak van egy jó mondása: mindent elértem az életben, de nem éltem. Amerikában mindig rá kell pakolni az előző munkára. Ott nem lehet azt megcsinálni, mint itthon, hogy írtál egy slágert húsz évvel ezelőtt, és még most is megélsz belőle. Kint az előző munka számít. Nem viccből szoktam mondani, ha megkérdezik, melyik a kedvenc képem? Hát amit holnap fogok csinálni. Egy csomó fényképemet ki is dobtam: ki akar húsz évvel ezelőtti képeket nézegetni?

Pedig a műterme falán az imént láttam több régi képét, például a Johnny Deppről készült korai portrét is, amelyikről több interjújában elmondta, nagyon kedveli.

Johnny Deppel a fotózás nagyszerű élmény volt. Kint alapvetően nagyon kedvesek az emberek, és kiszámítottak. Paris Hilton ezredmásodpercre ki van kalkulálva, hogy mikor csinál bohócot magából, ő nem hülye. Ha dolgozol ezekkel az emberekkel, nem viselkednek parasztul, mert az ő érdekük is, hogy jó legyen a fényképük. A hollywoodi hírességekben eleve van egy alázat a stúdiószisztéma miatt, a harmincas évektől fogva. Akkoriban Luis B. Mayerék uralták a várost, és kenőpénzzel elintézték, hogy éjjel kettő óra után nem lehessen alkoholt kapni az egész városban. Luis dühöngött, mert a technikai személyzet - a világosítók, az ácsok, akik általában írek voltak, borzalmas másnaposan mentek dolgozni a filmgyárba, vagy még részegen. És ez a szabály azóta sem lazult.

Néhány hazai celebbel is dolgozott, amióta hazaköltözött. Ők is kedvesek és kiszámítottak?

Valamennyiükkel nagyszerű volt dolgozni. De általánosságban idehaza nem feltétlenül azért kedvesek, amiért odakint. Paul Newmannak jó oka van arra, hogy miért híres: többek közt mert fantasztikus autóversenyző (nevet). De ha valaki azért híres, mert egy valóságshowban lehetett látni a fenekét, akkor ott pszichológiai problémák vannak, és kompenzál.

Lehet képet alkotni valakinek a személyiségéről az alapján, hogy milyen típusú fotót szeretne készíttetni magáról? Azt gondolnám, hogy aki például a portrét kedveli, az a környezete visszajelzései alapján szereti értékelni magát, az aktok kedvelői inkább nárcisztikusak, aki pedig a szürreális képeket szereti magáról, abban nagy az elvágyódás.

Jó a koncepció, de nem fontos ezen gondolkodni, mert ez egy munka. Félre szokták érteni az averziómat a művészet kifejezés iránt. A Coca Colánál a Mikulást nem egy festő találta ki, hanem felhívtak egy festőt, hogy csinálj már egy Mikulást piros sapkában.

Igen, többször mondta már, hogy a művészet kereskedelmi kategória. Nem kell tehát megismerni valakit ahhoz, hogy jó képet készítsen róla?

Valamennyire ismerni kell, hogy meg tudd mutatni az egyéniségét. Kár, hogy sokan éppen azon dolgoznak, hogy ez eltűnjön. Nagyon ellene vagyok a plasztikai sebészetnek. Az életben két instant dolog van: a kávé és a tyúkhúsleves, de jobb, ha mindkettőt magunk főzzük. Sokan elfelejtik, hogy ha az arab nők beleszőnek a szőnyegbe egy rossz szálat, és az elrontja kicsit a szőnyeg képét, azáltal lesz különleges.

Sajnos ebben a Playboy volt a főbűnös. Hefner bácsi ráerőszakolta a saját ízlését először Amerikára, aztán a világra azzal, hogy leginkább csak a szőke, kék szemű lányokat preferálta a magazinban. Ennek az elterjedése nem azért történt, mert az amerikaiak fasiszták lennének, hanem mert a magazin miatt ez a hivatalos szépség, és sok nő úgy kompenzálja a kisebbségi érzését, hogy ehhez tartja magát. Más nőtípus alig lehet látni a lapban. Egyszer volt egy kínai playmate barátnőm, ami nagyon ritka. Olyan szép volt, hogy meghajoltam, amikor bejött a stúdiómba.

Ha már rátért a playmate-ekre, mi a különbség az akt és az erotikus fotó közt?

Valamikor a kezembe került egy album, amelyben maguktól elájult műértők magyarázták, mekkora művészet az, amit most látok. A képeket nézve visítottam a röhögéstől, akkora hardcore pornográfia volt, csak épp azért hitték művészetnek, mert száz éve készültek. Nemrég láttam egy színdarabot, amelyik Rubensről szólt, és habár nem reneszánsz festő volt, róla eszembe jutott, hogy vajon miért estünk ki abból a mentalitásból, amit a reneszánsz képviselt? Minden, ami körülöttünk van, az Isten művészete, de közben borzalmas a világ. Meglátni a szépet a valóságban, az a művészet. Most jól elkanyarodtam a kérdésről. Az erotika valójában funkcionális dolog, és részben technika kérdése, hogy lehet erotikussá tenni egy fényképet. Ha a kép tud sejtetni, akkor erotikus.

A glamourfotózás kifejezést is szokta használni, ami még nem terjedt el nálunk széles körben. Hogyan határozná meg a lényegét?

Divatkép ruha nélkül. Hollywoodhoz kezdték el a harmincas években, és a műfaj sokban hasonlít a filmkészítéshez. Az amerikai Playboy-ban annyira meg van tervezve minden, hogy egy sorozatot hetekig csinálnak. Külön beállítják a függönyt, azon a rojtokat, egy teljes álomvilágot hoznak létre. Amikor a modellt állítják be, akkor egy órát mozdulatlanul kell pózolnia fényben. Általában gyűlölik a lányok.

Csak mesterségesen környezetben szereti fotózni az embereket? Szociót sosem készít?

Az egy másik embert kíván. Lehet, hogy Michael Schumacher nekimenne a falnak, ha rally autóban ülne. Nekem meg kell írni egy szimfóniát azzal ez emberrel, aki eljön hozzám. A fotóriporternek pedig egy megadott darabot kell jobban játszania, mint ahogyan azt mások teszik. Én tervezek a stúdiómban, Tim Page pedig - mindig sapkában, mert golyó van a fejében Vietnámból - járja a világot. Borzasztóan veszélyes munkája van. Mondjuk kétszer én is majdnem meghaltam fotózás közben.

Leomlott a díszlet?

Nem, versenyautókat mentem fényképezni egy barátommal (nevet). A másik eset meg még Magyarországon történt a hadseregben. A lőteret fotóztam akció közben, és megtaláltam a tökéletes szöget, ahol jöttek felém a golyók, a füst, olyan szép volt, mint egy hollywoodi film. A harmadik kattintás után vettem észre, hogy a lövészek céltáblájától karnyújtásnyira állok.

Katona Klári úgy beszélt az ön fotóiról, hogy azért kedveli azokat, mert azt a képet mutatják róla, amilyennek látja sajátmagát. Ez nem gyakori vélemény ugye? Inkább akkor tetszik a rólunk készült fotó, ha az úgy ábrázol, mint ahogyan szeretnénk kinézni.

Szerintem Klári is így értette. Senki nem szeret úgy kinézni, mint ahogy Isten megteremtette. Nagyon vicces egy Jay Leno Show-t látni, ahol a mozisztár nem a műsorvezető felé fordulva beszélget, hanem az ellentétes oldalról, mert azt a profilját tartja szebbnek. A fotósnak az a dolga, hogy kitalálja, a modellje hogyan szeretne kinézni.

Visszatérve az aktokra, gyakran mondják, hogy a magyarok gátlásos emberek. Összehasonlítva az amerikai és a németországi aktfotózásaival, mennyire tartja szégyellősnek a hazai modellek?

Nekem mindenhol pozitív élményeim voltak. Ha valaki azért jön el aktért, mert vissza akarja kapni a boyfriendjét, az mindenhol a világon gátlásos. Az utolsó nagy birodalom az angol és a tatár kivételével a római birodalom volt. A római orgiák csak mesék, ott pont olyan borzalmasan prűd és konzervatív emberek éltek, mint amilyenek most az amerikaiak. A már említett Rubenses színdarab jó részében meztelenül volt a színpadon egy lány, de inkább négy. Ha ezt Amerikában csinálnák meg, abból közfelháborodás lenne.

Itthon a celebek körében is szinte már elvárt dolog, hogy férfimagazinban vetkőzzenek.

Piarista diák létemre ebben semmi rosszat nem látok. Azt azonban nem nagyon értem, hogy miért fontos egy színésznőnek magazinban vetkőznie. Ha egy filmben pucér jelenetet csinál, azt értem, az a hivatásának a része.

Olvastam valahol, hogy 1975-ben azután hagyta el az országot, hogy a munkahelyén előléptették. Hogyan történt?

Mindig furcsán alakult az életem. A Fényszövben dolgoztam, amikor '74 körül fellélegzett kicsit a rendszer, és a vállalat elnöke - aki egy fantasztikusan kellemes ember volt - szeretett volna egy fiatalosabb imidzset kreálni, és úgy döntött, engem nevez ki telepvezetőnek. Nem vagyok egy organizált ember, akkor meg pláne nem voltam az. Amikor megkaptam az útlevelemet, el is szaladtam vele (nevet).

Miért érzi, hogy furcsán alakult az élete? Úgy tűnik, mintha logikusan következnének egymás után az állomások.

Utólag visszagondolva igen. Ahogyan lemaradtam a házasodásról, vagy ahogyan elmentem Magyarországról, majd visszajöttem két éve, az mind sorsszerű volt. Nem hiszek a szabad akaratban. Ha létezne, akkor '57-ben disszidáltam volna, mentem volna apám után (Szipál Márton), aki '56-ban ment el. Nagy szerencsém, hogy nem tudtam rögtön kiutazni, mert abban a szép korban voltam, hogy valószínűleg golyóval a fejemben végeztem volna Vietnámban. Minden időben történik, csak el kell fogadni.

2008 március 2. | photopress
Szipál Péter fotográfus

Szipál Péter 1975-ben ment ki Los Angelesbe. Mint a világhírű Szipál fotós dinasztia fiatalabb tagja (édesapja Szipál Márton) 30 évig a hollywoodi show biznisz világában élte ki kreativitását: számos világhírű rendezőt, színészt, zenész, írót kapott lencsevégre stúdiójában. Szakterülete a portréfotózás, glamour- és aktfotózás, reklámfotózás.

2007-ben hazaköltözött Magyarországra és jelenleg itthon vállal munkákat és tart fotós kurzusokat, hogy átadja a 30 év alatt megszerzett tudását és bemutassa mit neveznek fényképész mesterségnek a tengerentúlon.

A PhotoPress Café előadójaként mesél hollywoodi élményeiről, kivetítőn bemutatja és mesél fotóiról, beavatja a hallgatóságot a show biznisz kulisszatitkaiba és természetesen válaszol a kiváncsi kérdésekre (ha lesznek).

Időpont: március 2. délután 4-től 6-ig.
Helyszín: Eklektika Restolounge (Nagymező utca 30. (A Magyar Fotográfusok Háza mellett)

2007 november 23.| favorit video
Szipál Péter világhírű fotói
2007 június 23. | kultúrház

Szipál bekerült a showbizniszbe

Szipál bekerült a showbizniszbe Los Angelesből hozta haza első kiállítására fotóit a művész - erről is szó lesz a vasárnapi Kultúrházban.
Harminc év showbiznisz tapasztalatát hozta haza Los Angelesből fényképészként. Első hazai portrékiállítását is ezekből a képekből válogatta Szipál Péter fotóművész. És ha a Szipál név ismerősen cseng, hát az egyáltalán nem a véletlen műve, sem Hollywoodban, sem Pest

 

2007 június 21. | borsa.hu

Egy igazi rock and roll arc

Szipál Péter fotóművész szerint az alkalmazott fotózást is lehet művészi szinten művelni és igenis meg lehet élni belőle. Egyébként meg Raffaelo ma rocksztár lenne. Interjú a fotóművésszel.


Harminckét év Hollywood után hazajött Magyarországra Szipál Péter fotóművész. Kilenc hónapja van itthon, és már kiállítása nyílt az Aquincum Szállóban. A kiállítás-megnyitója utáni buli első félórájára kérek interjúidőpontot. No, nem tőle, hanem attól az embertől, aki a Budapestre költözése óta próbál segíteni Péternek. Tiszta Amerika.

Dolog elrendezve, a műteremlakás egyik szobájában eldobjuk magunkat a fotelekben; meleg és hosszú volt a nap, én nem tudok ellenállni egy hideg sörnek, Péter gyömbért iszik. Kíváncsi is vagyok, meg indulnék már haza is, tekintve, hogy este tíz óra van. Próbálok koncentrálni, de nem kell erőfeszítéseket tennem, Péter olyan interjúalanynak bizonyul, aki jelen van és élvezi a szituációt. Most leszögezem, nem magamutogatásból. Folyamatosan elnézést kér, hogy ha esetleg arrogánsnak tűnne, de én egyszer sem éreztem ilyesmit. Beszélgetünk, nem interjúzunk.Miért jöttél vissza Amerikából?

Szipál Péter: Figyelj, 25 évesen mentem el 1975-ben, eltöltöttem ott 32 évet és valóra vált minden, amit elképzeltem. Mindaz, amit a nyugatról csempészett lemezborítókon láttam. Nagyon szabadosan éltem, élhettem. Jól kerestem, sok melóm volt, nagyon sok dolgot csinálhattam, rengeteg fantasztikus embert ismertem. De ki akar Disneylandben élni örökké?

Miki egér-nyilván. De hogyan sikerülhetett mindez a hetvenes években?

- Egyetemre nem mehettem, pedig tanár akartam lenni, de deklasszált elem voltam. Így aztán elmentem fényképész tanulónak, és amikor végeztem, a FÉNYSZÖV-nél helyezkedtem el. Jól ment a dolog, és a tudtomon kívül folyton benevezgettek mindenféle versenyekre, amiket rendre meg is nyertem. Aztán egyszer kitalálták, hogy kapok egy saját stúdiót, ami baromi nagy dolog volt, tekintve, hogy talán 24 éves voltam. De én addigra már elhatároztam, hogy elmegyek Amerikába; ott él az apám (Szipál Martin fotóművész) '56-óta, nyilván boldogulok. És akkor mondtam a főnökömnek, hogy nem kérném a stúdiót, de ha itt aláírná az útlevél-kérelmemet, azt megköszönném. Aláírta, elengedett. Fantasztikus pali volt - nem csak ezért.

Ott minden ment egyből?

- Igen. Egy darabig apámmal dolgoztunk egy stúdióban, közös munkákon, de a fotózás egyemberes szakma, viszonylag gyorsan lett nekem is saját stúdióm. Azt mondtam, ha apám ruhás fotókat készít, akkor én fotózok aktokat. A nők annyira szépek, ráadásul Döme bácsi, a család jó barátja a Folies Bergere fotósa volt, akinek a munkái komoly inspirációt jelentettek. Aztán elindult a dolog és egyre több megkeresést kaptam.

Nagyon szép aktjaid vannak, de többször annyi reklám- és portfolió fotót láttam a honlapodon. Nem tudtál megélni a művészetből?

 

- Figyelj, a művészetből meg lehet élni. Máshogy kell hozzáállni. Nem attól leszel művész, hogy a saját koncepciódat valósítod meg, hanem attól, ha együtt tudsz működni azokkal, akik használni akarják a tudásodat. Rafaello nem attól volt művész, hogy kitalálta mi legyen a képen. Nem. Megmondták neki, hogy legyen rajta a képen ez az ember, meg az a pap és ő meg tudta, hogy hogyan kell megfesteni ahhoz, hogy a kép üzenete az legyen, amit kértek tőle. Amúgy a maga idejében ő egy sztár volt. Úgy élt, mint mondjuk ma egy rocksztár; ismert volt, népszerű volt és azt csinálta, amit szeretett, amihez értett, amiben kiváló volt. Amiben kiteljesedhetett.

Én is kiteljesedhetek a munkáimban. A megrendelő felhív, vagy eljön és megmondja mit akar látni, mit akar üzenni. Onnantól kezdve szabad vagyok és ezt úgy valósítom meg, ahogyan én gondolom. Ha valakinek nem tetszik, akkor megy máshoz. Viszonylag hamar megtehettem, hogy ha nem tudtam mit kezdeni a felkéréssel, vagy nagyon korlátozták az elképzeléseimet, akkor nemet mondhattam. Hollywood tele van fotósokkal, menjen máshova.

Milyen a viszonyod a saját munkáidhoz, mert a kiállításodon egy kicsit úgy éreztem, hogy nem állsz olyan szoros viszonyban velük.

- Miért érezted ezt?

Mert olyan rosszul voltak megvilágítva, elrendezve, valahogy nem voltak gondozva a képeid. Nem szereted őket?

- Figyelj, ezek már nem fontosak. Akkor voltak fontosak, amikor készültek. Technikailag, szakmailag meg tudom ítélni őket, de nem azok a jó képek, amiket tegnap fotóztál, hanem, amiket holnap fogsz. Én például kidobtam a régi tekercseimet.

?
- Ja. Hát olyan sok volt belőlük, hogy kiselejteztem egy néhány ezer darabot. Útban volt már az a sok doboz, amiben tartottam őket. (Évi, a fotós elájul)

Itt egy picit csönd lesz. Néz derűsen, én meg látom magam előtt, ahogy hordja a kukába a tekercseit, a háttérben zúg a tenger, hajlonganak a pálmafák.

Milyen életet éltél Hollywoodban? Jó hely egy európai ember számára?

- Hát mindenki más. Nekem jó volt. Ez egy magányos város, az emberek folyton tovább mennek belőle. Aki idejön, az színész akar lenni. Évekig mosogat, vagy ablakot mos és közben jár a castingokra. Aztán, ha nem sikerül és elfogy a pénze, akkor hazamegy Utah-ba, vagy Texasba. Nincs értelme barátságokat kötni, mert mindenki elmegy. Van persze egy állandó réteg, a filmeket kiszolgáló emberek; fotósok, díszletesek mittudomén, de ez az alaphangulat. Ráadásul baromi nagy távolságok vannak, tehát azokat ismered maximum, akik a közeledben laknak, mert nem tudsz összejárni a haverjaiddal. Ilyen szempontból nekem nagyon jó életem volt ott, folyamatos vakáció, mert házhoz jött minden, mindenki. Fölkeltem reggel, megérkezett valami fantasztikus ember, akivel eltöltöttem az egész napot, beszélgettünk, tanultam tőle és még fotóztam is. Ez nekem a folyamatos vakáció maga. Egy könyvelőnek ki kell szakadnia a munkájából, ahhoz, hogy feltöltődjön. Nekem nem.Ráadásul elég jól éltem, jól kerestem. Az egész harmincöt év egy nagy vakáció-buli volt. Pörögtem, dolgoztam, buliztam. Amit ott ki lehet próbálni, azt kipróbáltam, megcsináltam, átéltem. Most már egy kicsit lassítok. A négy porschémat lecseréltem egy automata szedánra. Mit tehetnék? Meg volt az is. Kész.

Ott élted le a felnőtt életedet, hogyan tudtál egyik napról a másikra eljönni?

- Öreg tatár vagyok - a barátaim szoktak így nevezni, nem szeretem, nem bírom a röghöz kötöttséget. Tudod, én Pesten a Piaristáknál végeztem és a szabad akaratról nekem saját elképzelésem van. Számomra azt jelenti, hogy az embernek lehetősége van arra, hogy hogyan éli meg a dolgokat, a világot maga körül. Nekem nincs semmilyen elvárásom, jönnek a dolgok ahogy jönnek, aztán majd alakul.

Ez jelen esetben azt jelenti, hogy Amerikában minden megtörtént velem, ami megtörténhetett, és amikor egy németországi meló után hazaugrottam Magyarországra, azt láttam, hogy itt rengeteg lehetőség, impulzus, szépség van. Jó ötletnek tűnt. Azt mondtam, ha Amerikában sikerült annak idején, mért ne sikerülne itt is? Gyerünk! Nézzük meg mit lehet itt csinálni!

Tetszik?

- Mivel az egész felnőtt életemet kint töltöttem, gyakorlatilag nincsenek barátaim itt, de azért elkezdtek szállingózni az emberek. Találkozunk, bulizunk, ismerkedünk. Lehetőségek, meg mindenhol vannak és én, ha meglátom, felismerem. Nem tervezem, hogy visszamegyek, de nem csaptam, be magam mögött az ajtót-nem szoktam, udvarias ember vagyok.

2007 június 17. | duna tv
Duna tér videó
2007 június 12. | kultúrház

Pénz, siker, csillogás és rengeteg munka

2007 június 9. | hg.hu

Szipál-kiállítás sztárportrékból
A sokáig Los Angelesben élő Szipál Péter sztár- és divatfotós munkáiból nyílik kiállítás Budapesten. A Korív című tárlaton Johnny Depp fiatalkori arcéke és Madonna fotósorozata mellett magyar hírességek képei is láthatók.

A Szipál név Amerikában egyet jelent a minőségi fotóművészettel, immár két generáció óta. Szipál Márton debreceni fényképészcsalád sarjaként hagyta el az országot 1956-ban és az Amerikai Egyesült Államok egyik legsikeresebb fotósa lett. Fia, Szipál Péter 1975-ben utazott apja után, és folytatta az általa elkezdett mesterséget. Sztárokat és feltörekvő színészeket egyaránt fényképezett, de sorra keresték divatfotós munkákkal is. A film- és a divatipar mellett reklámügynökségek is előszeretettel használták képeit.

Magyarországon most először láthatók kiállításon az ifjabbik Szipál képei azóta, hogy néhány évvel ezelőtt Los Angelesből Budapestre költözött. A Korív című tárlaton külföldi sztárok és magyar hírességek portréi egyaránt láthatók Johnny Depptől, Madonnán és Katona Klárin át a híradós Varga Editig.

A kiállítás megnyitója: 2007. június 11. hétfő 19:00
A kiállítást megnyitja: Szipál Márton fotóművész, Baróti Györgyi Zoé és Kabar Vivien
A kiállítás helyszíne: Corinthia Aquincum Hotel, 1036 Budapest, Árpád Fejedelem útja 94.

 

2007 június 11. | meghívó