Mennyire hasonlítanak össze édesapáddal?

Általában minden összehasonlítás sántít valahol. Autókat, filmeket, zenekarokat, mindent összehasonlítanak – a Rolling Stones is bluest játszik, meg B.B. King is, melyik jobb? Amelyik neked tetszik. Amerikában nekem is megvolt a kuncsaftköröm, és neki is, és ez általában nem ütközött. A legfontosabb szerintem az, hogy saját stílust kell kialakítani. Lehet, hogy az enyém hasonlít, mert egy helyről jött az információ, nagyapámtól, de az ízlést egyénileg tanulja az ember. Az én világlátásom ugyanakkor egészen más, és más műfajban is vagyunk.

Mindenkinek mondom szakmailag és emberileg is: sohasem lehet tudni, mi történik majd veled. Mosolyogj, legyél kedves mindenkihez, mert akivel ma beszélsz, lehet, hogy holnap segíteni tud neked.

Édesapád ’56-ban ment ki Amerikába, te pedig csak ’75-ben. Hogyhogy Magyarországon maradtál?

A szüleim ekkor már elváltak, csak akkor tudtuk meg, hogy kiment, amikor már ott volt.

Te ekkor nem is gondoltál rá, hogy Amerikában élj?

Ez akkoriban nyilván nem akarat kérdése volt… Egyébként elárulom: amikor az ember szülei elválnak, mindig a másikhoz akar menni, mint akinél van, mert az jobb fejnek látszik. Ebben az esetben a bizonyos másik szülő a nagy Amerikában volt, ahol cowboyok és indiánok rohangáltak – hétéves fejjel ezt így dolgozta fel az ember. Nyilván az akkori politikai körülmények nem kedveztek egy olyan embernek, mint én vagyok, mindenképpen el kellett mennem, de a pillanat csak később jött el.

Egyértelmű volt, hogy fotózást kell tanulnod?

Isten ments! Mindig rámkérdeztek, hogy „Péter, te is fényképész leszel?”, erre mondtam, hogy NEM! Történész szerettem volna lenni, de oda nem vettek fel. Anyám mindenképpen szeretett volna diplomásként látni, így felvételiztem a jogi egyetemre. Komikus dolog volt, mert az egész vizsgáztató kar felállt, hogy milyen jól sikerült a felvételim, de nem jutottam be. Így kerültem a Práter utcába fotózást tanulni, egy évig ott voltam, és rájöttem, hogy ezt jobban szeretem, mint bármi mást a világon.

Hol kezdtél itthon dolgozni?

A családnál és a Fényszövben. Akkoriban volt az MTI, és volt mindenki más. Ha nem voltál ott, semmi mást nem csinálhattál, csak esküvőket meg portrékat. ’69-ben aztán kicsit fellazultak a dolgok, voltak zenekarok, az ember pedig abban élte ki magát, hogy elment ilyen eseményekre. Publikálni persze nem lehetett, mert mindenre megvolt a kijelölt ember. Részben azért is mentem ki Amerikába, mert láttam, hogy itthon lehetek én a világ legjobb esküvőfotósa, de itt meg is áll a dolog.

Amerikában pedig nem volt mindenre a kijelölt ember…

Ezt nem értik meg sokan: a kapitalizmus pont a brutalitása miatt jó dolog. Persze nem tapsolom meg a torokharapást, de a verseny, a konfliktus evolúcióhoz vezet. Az árvíz sodrása elvisz egy csomó jó dolgot is, de jó oldala is van: nem lehet pihenni a saját árnyékunkban, ha volt egy jó munkám, nem tudok örökké abból élni. És persze több a lehetőség, ami elősegíti a fejlődést. Nem lesz minden ugyanolyan.

Te hogyan akadályozod meg, hogy ugyanolyan legyen?

Van az az általános kérdés, hogy melyik a kedvenc saját képem. Erre mindig azt mondom, hogy amit holnap csinálok, mert amit tegnap csináltam, az már unalmas. Persze aki sose látta, annak tetszik, de én mindig gondban vagyok, amikor össze kell válogatni a régi munkáimból egy-egy anyagot. Mindig új dolgokat kell kipróbálni, ugyanakkor az egyéni szemlélet mindegyikben ott lesz. Teljesen mindegy, hogy egy autót, vagy erotikus képet fényképezek le, abban benne vagyok – de nem lehet azt csinálni, hogy kitaláltam egy egyéni világítást, és akkor harminc évig azt használom.

 

Mi az mégis, amitől Szipál Péter egy kép?

Mindig törekedtem arra, hogy témától függetlenül szép legyen a kép – a művész a természetet utánozza, és a természetet nem lehet felülmúlni, de ha valamilyen kreatív dolgot csinálsz, azt adod, ahogy te látod a világot. Egy élményt lehet pozitívan vagy negatívan megélni, de az a dolgon magán nem változtat. Amit mi kreativitásnak hiszünk, az szerintem egy ugyanolyan születési hiba, mint egy elmebetegség, de mert nagyszerű dolgokat produkál, nincs rajta a stigma: a kreatív emberek percepciója nem átlagos, nem ugyanazt látják, mint a többiek. Talán ezért van az, hogy ezek az emberek rettentő magányosak, mert nem tudják elmagyarázni, hogyan is látják másként a dolgokat. Nyilván bárki meg tud tanulni festeni úgy, mint a régi nagyok, de a pici bolondériákat nem tudja belerakni. Pedig attól lesz egyéni.

Szóval egy arc nem mindig marad ugyanaz az arc? Lehet rajta változtatni?

Jujj, de lehet. Mindig mosolyogtam azt a mondást, hogy „a kamera nem hazudik”. Nem egy fenét. Felraksz egy 300-as teleobjektívet, lágy világítással, és még az ördögről is lehet attraktív képet csinálni. Az itteni portfóliók például véresre vannak retusálva, meseképeket csinálnak. Nagyszerű képek lennének, ha én mint fotós magamnak csinálnám, de ezeket a modell nem tudja használni. Nem ismerik fel, amikor bemegy élőben a válogatásra.

Akkor ezekszerint nem vagy Photoshop-hívő.

Két dolgot magyarázok mindig: a fényképezés 10 százalékban technika, 90 százalékban kommunikáció. Az arckifejezés, a hangulat, a személyiség kommunikációval jön ki az emberekből. Hogy mivel csinálod a képet, az tökmindegy. A retusálást illetőleg pedig lehet egy 407-es Moszkvicsod, és rákölthetsz négymilliót a fényezésre, attól Moszkvics marad. Retusálással el lehet tüntetni a karcolásokat a kocsiról, de nem lesz jobb autó. Valahol meg kell tartani a személyiségét az illetőnek, és nem újrarajzolni. Egy jól világított képet nem kell nagyon retusálni. Viszont ha nincs jól világítva, komponálva, akkor az egy rossz kép.

Tehát akkor belőlem nem lehet Playboy-címlaplány?

Bárkiből lehet, de a Playboynál más a koncepció. Amerikában a „lány a szomszédból” dívik, a képek műfaja pedig úgynevezett glamour. Mindegy, hogy ki van rajta, az a lényeg, hog

Forrás: ITT