Modelbázis - interjú Szipál Péterrel

Péter, először is köszönjük, hogy időt szánsz erre a riportra. A Velveten blogoltál jó darabig, viszonylag aktívan jelen vagy több modellkedéssel, fotózással foglalkozó oldalon. Az Európába visszatérésed egyik okaként azt jelölted meg,. hogy szeretnéd most már továbbadni a tudásodat, ezzel is foglalkozni. Hogy halad a projekt? Így képzelted, amikor a visszatérés mellett döntöttél?

Köszönöm, a felkérést, megtisztelő! Hát, néha hozzászólok dolgokhoz, ennyi. Mindig hittem, hogy az élet célja, hogy tudást gyártsunk, aminek a feltétele, hogy átadjuk a tapasztalatokat. A saját magáért szerzett tudás nem sokat ér. Megjártam Ungot, Berket, és átéltem dolgokat amiért hálás vagyok a Sorsnak, és ha valakit érdekel az információ, nagyon szívesen megosztom másokkal.

Rengeteg tévhit kering errefelé, ami érthető, hiszen hosszú évekig kell benne lenni valamiben, hogy megértsük a működését.

Hogy hogyan halad? Lassan, de ez már régen nem lep meg. Nem, képzeltem semmit, nem akartam az “Amerikából jöttem” játékot játszani, és mindig is életfilozófiám lényege volt, hogy nem vártam el semmit!

Remélem, ha felkérnek nagyon szívesen. Persze nem úgy mint ott, az egy más világ, más elvárásokkal, és követelményekkel. Itt egy kicsit nehezebb, hiszen ott az egy teljesitmény orientált gazdaság, titulusokból, régi dicsőségből és egyebekből nem annyira lehet fenntartani magát az embernek. De ugyanakkor, csinálgatok dolgokat “örömködésből” csak úgy magamnak, amire ott sosem volt idom. Persze, ha találok önkéntes jelentkezőket rá!

1975-ben mentél ki Amerikába, egy még a vasfüggöny mögötti Magyarországról. 2003-ban visszatérve mennyire láttad másnak az itteni világot? Közben nem tudom mennyire utazgattál haza néha.

Hát, van egy mondás, hogy “minél jobban változnak a dolgok, annál inkább úgy maradnak!” Persze kicsit szabadabb az egész, de a régi szokások nehezen halnak ki, szóval változott, persze, de ez inkább egyénekre vonatkozik.

Nem, sajnos nem sokszor. Azt hiszem 4-szer voltam itthon, de abból 2-szer, mert Európában dolgoztam. Sajnos az a formájú hajtás nem engedte meg hogy egy hónapra eljöjjek nyaralgatni, de, minden ittlétemkor nagyon jól éreztem magam.

 

Ahogy azt már internetes hozzászólásaidban is említetted, itt még sok tekintetben gyerekcipőben jár az úgynevezett professzionális fotózás, illetve az ezt körülölelő marketinges világ, sokan helyezkednek, de igazán jól kevesen tudnak érvényesülni, legalábbis korrekt, tisztességes módon. Miben látod a fő különbségeket, a lemaradást? Mit kellene még itthon elsajátítaniuk az ezen területen tevékenykedőknek jobban?

Szerintem, minden a szisztémában rejlik. Amíg pecsétes papirokat hajkurászik mindenki, akkor nehezebb előre jutni. Nem bántok senkit, és nem is célom, de azt hiszem te hoztad fel a 80-as évek Fény-Szöv stílusát (az Kreisch István, alias Photocross volt, a szerk.). Hát igen, az a valami itt maradt és mutálódott. Az hogy “gittegylet” gyűléseken elemezzük, átbeszéljük, és végül majmolunk egy külföldi magazint, az sajnos nem hozza mindig meg az elvárt eredményt. Főleg akkor, amikor nem tudjuk a valódi okát, ami létrehozta.

Itt inkább a “divatfotózás” témáról van szó. Rengetegen csinálnak kicsit furcsa képeket, melyek, csak azért mert egy csinos lány tornázik egy ruhában rosszul megvilágítva, vagy meseképet készít agyon PS-olva, attól az még nem lesz divatkép. A másik meg kicsi vagy nem létező a piac, igény sem nagyon van rá, pénz meg még kevésbé.

Van három-négy futtatott tervező, akiknek megvan a saját stábjuk, miért vennének be, vagy próbálnának ki mást. A többi meg álmokat üldöz.

Aztán jönnek az “ügynökségek”, “iskolák” stb… Nem csak a lehúzós dolgokról beszélek, de a legitimiek is szerintem kicsit másképp csinálják. Sajnos, ennek még nincs meg az infrasruktúrája. Pl. egy modellt külföldün futtatni csak külföldről lehet, stb… Az ezzel kapcsolatos észrevételeimet már többször leírtam különböző fórumokon.

Rengeteg modellel dolgoztál, nem ritkán komoly sztárokkal. Itthon főként a tanítás, a workshop-ok révén viszonylag kezdőkkel kerülsz inkább kapcsolatba. Modellek tekintetében hogyan látod, más a magyar lányok/fiúk hozzáállása, mint mondjuk Kentucky-i kollegáiké?

Egyszer mondtam, hogy a “profizmus, az nem szaktudás, hanem hozzáállás kérdése!.” Aki komolyan akarja venni a dolgot, az úgy álljon hozzá. Nagyon-nagyon jó élményeim voltak, vannak mindkét oldalon, lehet hogy csak szerencse, de nem hiszem. Még a tanfolyamok “kezdői” is lelkesedéssel pótolják, amit nem tudnak gyakorlatból.

Rettenetesen fontosnak tartanám, hogy a modelljelöltek megtanuljanak angolul, és képesek legyenek minden helyzetben feltalálni magukat.

 

“Siker, pénz, csillogás”, szólt a KFT együttes egyik 80-as évekbeli slágere, bár te ezt talán nem ismered már vagy még. Sokakat ez alapjaiban megváltoztat, mennyire veszélyes üzem a modellszakma odaát vagy akár itthon?

Semennyire, személyfüggő. Van, aki tudja kezelni, van, aki nem. Ez munka, és ha úgy fogjuk fel, akkor úgy állunk hozzá. Bár nem tartom egészségesnek, hogy egy 14 éves lányból világsztárt csinálnak, aki szimplán nem tudja kezelni a dolgot. Ez egy rettenetes felelősség, a szülők vagy az ügynökségek részéről. Ha megvan a háttér, akkor talán, de nem lehet elvárni egy gyerektől, hogy egyik pillanatról a másikra átálljon a bicikliről a Lear Jet-ekre. Nehéz feldolgozni, főleg akkor, ha közben senki sem szól, hogy ez csak egy pár pillanatra szól, és addig vagy fontos mindenkinek, amíg eladható vagy.

Igenis beperelték Calvin Klein-t pedofília miatt, a kóros soványság, amit az ajnározott szakma szabadított a világra, a heroin függés, gyerekekből sztárt csinalnak, és utána két évvel elfelejtik, stb… Ez üzlet, nem szerelem, amíg valaki hozza a pénzt, addig használjuk, ha nem, akkor jön egy másik. Ez még mozisztárokra is vonatkozik

Idehaza – mostanában legalábbis – dúl némi viszály a modellek “kategóriái” közt, hogy esetleg valamelyik válfajban dolgozók komolyabb elismerésnek kellene, hogy örvendjenek, míg más munkákat végzők. Ez magyar sajátosság vagy általános trend?

Hülyeség és önigazolás! Mindenki munkáját meg kell becsülni, mert nem tudjuk, hogy mi az, és mennyire komplikált! Egy nagyokos hasonlítgatta az Armani fotózást egy Playboy-al. Egyből látszott, hogy még egyiken sem vett részt. Az amerikai Playboy-t három hétig csinálják, és nagyon fárasztó, oda kell figyelni. Bármi, amit jól csinálnak, ahhoz hozzáértés kell. Ez egy tipikus európai, illetve helybeli sznobizmus, amikor elhatároljuk magunkat a vélt értékrend miatt.

Nincs különbség. Ez egy nagyon rövid, bár sokaknak sikeres karrier, de rendkívül korhoz és ízléshez kötött. A különbség, hogy meddig hajlandó elmenni, az egy más kérdés, de emiatt elítélni valakit vagy rangsorba rakni, az kicsit szomorú. Utálom megjegyezni, hogy a divat is az erotikáról szól, az is “keltés” csak másképp

Valahol Mészáros Dórit kicsit megsértettek a “divatmodellek”. Hát, köztünk legyen mondva, amit Dóri csinál, az egy kicsit nehezebb dolog, mint billegni egy ruhában a kifutón. Ugye az általános elképzelés, hogy a divat egy kreatív, “művészi” dolog, sok olasszal, franciával, “fotóművészekkel” és ezért felsőbbrendű. Nem az! Munka, kemény, nehéz, sok pénzbe kerülő munka, ennyi!

Ez kissé olyan, hogy bármely színész elmondja, komédiát sokkal nehezebb játszani, mint drámát, pedig…. Ugye, a dráma súlyosabb műfaj! Arról ne is beszéljünk, hogy tökmindegy, mindenre van igény, és azt jól csinálni nagyon nehéz. Hogy ki mitől lesz hírhedt, az személyfüggő megint, de ne kezdjük a moralitást belevinni, mert csalódni fogunk. Minden szakmában vannak jó és rossz emberek, egyiknek sincs monopóliuma a kihasználásban.

Gondolom, arra a kis vitára gondolsz hogy divat, meg aktmodellek, stb… Az élet vagy a sors kegyetlen humora, hogy egy hónappal a vita után a világ tele lett cicijüket lengető “divatmodellekkel”. De ott van pl. a hírekben annyit emlegetett Pirelli kalendárium, ami kezdettől fogva divatmodelleket használt pucéron. Erre most mindenki, aki fel volt háborodva, TFCD-n keres modelleket hasonló, “művészi” munkára. Az akt az akt, függetlenül attól, hogy hol jelenik meg! A minőség a különbség!

Persze ne felejtsük el a standard mesét.”Ez és ez a “fotóművész” aktokat csinált rólam, de ezek úgy készültek, hogy mások legyenek, és nagyon igényes eredményt értünk el!” Ezeken, már mindenki röhög, és a legrégebbi duma a világon,. És az eredmény ugyanolyan tucat aktok, mint a többi.

A pornó egy másik üzlet, nem hiszem, hogy bárki onnan idejönne “villogni” vagy rossz hírbe hozni bárkit is. A “művészi akt”, igényes erotika témát is túltárgyaltuk már, de kicsit pragmatikus ember lévén, ha egy divatképen, egy fehérnemű reklámban vagy Playboy-ban kilóg a cicid, akkor meztelen vagy. Ennyi!

Vannak emberek, akiknek egy bikini is “pornó”. Sőt, biztos vagyok benne, hogy rengeteg ember felháborodna a gyönyörű, bár kissé áttetsző ruhákon, amiket a Budapest Fashion Night estén láttunk! Ilyen a világ. Sajnos!

 

Jómagad is igen sokat fotóztál aktokat, erotikus jellegű képeket, sőt, még egy segédeszközgyártó cég gyakorlatilag katalógusképeit is elkészítetted. Mindenkinél más a határ, hogy mit vállal még el, bár igazából mindegyik munka csak, amit el kell végezni fotósként. Ez a határ hogyan változott nálad az idő múlásával?

Pedofilia! Ezen kívül, nyilván az, ami érdekel. Vannak munkák, amiket csak a pénz miatt csinál meg az ember, van amit ingyen is megcsinálna, de az erkölcsi határ az természetes, hogy valahol az ember lelkiismerete megszabja. A másik határ, hogy inspirál-e a dolog valamire, vagy nem. Nem, az nem változott meg, mindig is ilyen volt.

Az erotikus fotózás valamelyest neked is a szíved csücske, ha jól tudjuk. Szintén a blogodban említed Andrew Blake-et és Michael Ninn-t, akiket finnyásabb fotósok talán nem ismernek, de ez nem von le azon hírnevükből semmit, hogy világszerte etalonként emlegetik őket, mint rendkívül színvonalas hardcore produkciók alkotóit. Idehaza valószínűleg nem ismernék el a munkájukat, hozzáállásukat, mert csak azt néznék, hogy ez pornó. Prüdéria vagy máshol is természetes reakció ez?

Mindketten egy kis érdeklődési körnek dolgoznak. De pont erről beszéltem. Itt is a minőség számít. Ha valami jól meg van csinálva, elfogadhatóbbá válik. “Prouction value” mint mondják. Lefordíthatatlan, de kb. az, hogy látszik, pénzt költöttek rá, kiválasztották a helyszínt, a ruhákat, stb… Nagy különbség, hogy egy olcsó motelszobában, vagy egy kastélyban csináljuk. Az ötlet csak a fele a dolognak, ki is kell vitelezni, és a legjobb módon!

Éppen ma olvastam, hogy Bakáts, “Settenkedő” éppen erről nyilatkozott. Igaza van. Az ilyen olcsó, Woodman szerű amatőr produkciók, amik inkább orvosi könyvekre, vagy proktológiai vizsgálatra emlékeztetnek, azok valóban a cirkuszi produkciók kategóriájába sorolhatok. Andrew vagy Michael, az egy kicsit a másik oldalon van.

Blake sok esetben kicsit fetisiszta irányba mozdult el (BDSM, bondage, lakk, stb…), míg Ninn a hihetetlenül professzionális előkészületével és kidolgozásával tűnik ki talán. Egyik fotós kollegám és barátom, Antal Gergely dolgozott vele, amikor Budapesten forgatott pár éve, és elsőre kicsit talán hihetetlennek tűnő dolgokat mesélt. Például, nem használ utómunkát, ha kell, egy napig állítgatta be a fényeket, kellékeket, de az elkészült képnek tökéletesnek kellett lennie, úgy, ahogy volt gyakorlatilag nyersen. Tekinthető ez amolyan “régivonalasságnak” szemben a mostanában egyre terjedő Photoshop imádathoz képest?

Blake-el, csak egyszer találkoztam, de Michael Ninn, akivel többször is dolgoztam, vágó volt a kezdetben egy Western Visuals nevű cégnél, és megallapodtak, hogy finanszírozzák az elképzelését, így született meg a “Black Orchid” cimű filmje. Ez volt az első, aztán jött a többi. Kicsit csunyán váltak meg egymástól, Michael-el elszállt a ló egy kicsit, de az semmit sem von le abból, hogy rettenetesen tehetséges. Miután vágó volt, rengeteg utómunka van a filmjeivel, de a forgatás, az nagyon elő van készítve, ahogy kell. Az igazi filmeket is ugyanígy csinálják. Az utómunkához kell egy jó kiinduló alapanyag.

A Photoshop az egyik leg tökéletesebb labor és retusfelszerelés, de kb. ennyi. Nagyon hasznos, de egy alapjában rosszul világított vagy készített képet nem lehet tökéletesre kijavítani vele. Segédeszköz, nem megoldás mindenre. A felismerhetetlenségig retusált modellek azok jók meseképek, de kb annyi.

Te mióta szoktál át a digitális technikára? Meddig halogattad? Egycsapásra áttértél vagy párhuzamosan futott/fut az analóg képalkotással?

2003-ban, mert akkora vált jóvá, és a DSLR gépek elérhetőek lettek. A megrendelő szabta ezt is meg, nem akartak várni a filmhívásra, meg egyebek. Szerintem semmi különbseg nincs, hogy mivel csináljuk, nem a doboz csinál képeket, hanem én! Nem attól jó a regény, hogy milyen papírra írták.

Ha már váltás, volt még egy nagy váltás az életedben. Porsche-ból ki, szedánba be. Nagy rajongója vagy a sportkocsiknak, első autód ráadásul egy Morgan volt, ami régi álmod megvalósulása is volt egyben (a Morgan egy angol gyártmányú, fa alvázra kézimunkával szerelt kétüléses, klasszikus sportkocsi, a szerk.). Elég kalandos volt az autóid sorsa aztán is, ez mennyire volt komoly szenvedély nálad?

Hááát ez egy másik story! Hála Istennek, mindig loft-jaim voltak, értve, hogy egy hangár méretű stúdióban bent volt a lakás is, szóval nem annyira kellett munkába járnom, szóval férfi létemre autóbuzi voltam. A West Coast az egyik legszebb hely a világon, és ezeket a kocsikat inkább arra használtam, hogy kikapcsolódjak. Gyönyörű tájakon kicsit túllépve a sebességhatárt, így vezettem le a stresszt. Nincs annál szebb, mint este a sivatagban leereszted a tetőt, bekapcsolod a fűtést, aztán ami a csövön kifér.

Aztán elmúltam 50, és kicsit kiöregedtem a bohóckodásból.

Ha már szenvedély, beszéljünk a nőkről is. Minden fotós megkapja, hogy ennyi modellel dolgozás esetén hogyan tud ellenállni a csábításnak? Na jó, ez most nagyon finoman volt tolmácsolva azokhoz a konkrét kérdésekhez képest, amiket nekem is feltettek már sokan 🙂 A magánéletedben is megfordultak modellek, vagy az maradt a munka? Házasság? Esetleg követted édesapád kitartó próbálkozását a tökéletes feleség megtalálására? (ő ötször nősült, ha jól tudom) Netán érdekesebb már számodra egy úgymond “egyszerű” lány, mint a sok szupermodell?

Jajj, a lányok. Először is, annyiszor mondtam, hogy ez egy törvény. “Ne molesztáld a modelleket!” Egy jó reputációt évekig tart felépiteni, és egy perc lerombolni. Egyszerűen nem éri meg. Plusz a munka rovására is megy a dolog. Nem azért vagyunk ott.

Csajozni másutt kell! Ez csak egy olyan szakma, ahol szép nőkkel dolgozik az ember, de ezt meg lehet szokni, és a munkatársra nem hajtunk rá. Ha egy lány minden fotóssal, producerrel, rendezővel ugyanazt csinálja a siker érdekeben, akkor az értéke a dolognak valahogy kisebb lesz!

Előfordult? Persze, ilyen közegben dolgoztam, de ez valahogy kölcsönös szimpátia alapján történt. Modellek, színésznők, bárki, aki valahogy inspirált valamire. Főleg agyilag, mert az fontosabb, persze azért kalózkodtunk is néha. Olyan volt a világ.

A kitartó próbálkozást illetőleg, azt apámtól kellene megkérdezni, Hollywood az nem a legjobb hely hosszú kapcsolatokra.

Nincs olyan, hogy “egyszerű lány”. Minden nő rendkívül bonyolult Isten csodája! Az hogy modell, könyvelő vagy villamoskalauz, az csak foglalkozás!

A modellszakmában nem egyszerű az előrejutás néha. Mit tanácsolnál a kezdőknek, hogyan kezeljék le az esetleges “ajánlatokat”, kínos helyzeteket? Érdemes alkalmasint bevállalósnak lenni?

Nem! Az előző kérdésben a reputáció ide is vonatkozik. Tanácsok? Azt hiszem, ha ezt pontosan tudná valaki, akkor legalább egy ügynökség lenne a világon, ahol minden modell és színész sztár lenne! Ez megint hozzáállás kérdése, nem is annyira a kinézeté, de komolyan kell venni. Megtanulni angolul, legyen koordinált, jó mozgáskészséggel, tudjon különböző kifejezéseket az arcára csalni, viselni a ruhát, tudja hol a fény, és főleg tudjon alkalmazkodni. Könnyű legyen vele dolgozni!

Ezt nem lehet iskolákban megtanulni. Nem sminktörténelem és “lipiczai” séta kell ide, csak jó hozzáállás. Aztán egy kis szerencse és sok munka. Persze, vannak a rengeteg “szakértők” és “jóbarátok”, és a “casting couch”!

Hát ezeket jobb elkerülni. Sehova sem vezetnek, esetleg olyan helyekre, ahova nem szeretnének eljutni. A self marketing az nagyon fontos. De nem úgy!

A fotósok érvényesülése sem túl könnyű. Te azt szoktad hangoztatni, hogy senki ne próbáljon utánozni téged, inkább a saját stílusához ragaszkodjon. Ismerve téged valamelyest, ez nyilván nem félelem attól, hogy hátha a tanítvány “majd jól túltesz a mesterén”. Amellett, hogy természetesen jó dolog másoktól ellesni praktikákat, tanulni, mennyire sikerül a tanulóidnak ilyen saját stílust kialakítaniuk? De ezt nem csak rájuk vonatkoztatva kérdezhetem persze. Jobb egy stílus mentén dolgozni, vagy kifizetődőbb amolyan “kaméleonként” alkotni?

”Utánzás a hízelgés legmagasabb foka!” mondják másutt, de a saját stílus kialakítása a legfontosabb a világon! Ez teszi a kreatív embert különlegessé. Lehet, hogy valaki inspirálhat valamire, de utánozni nem kell senki stílusát, azok nem mi vagyunk. Mindenki egyéni módon látja a világot, és ennek kell valahogy átjönni a képeken. Ez minden műfajra vonatkozik. Ezren játszanak blues-t, mégis BB King más, mint Eric Clapton. Valahol a megrendelő is ezért fog megkeresni, mert tetszik, ahogy csinálom. Vagy nem!

Van egy régi angol mondás: “A divat a közembereké, egy úriembernek stílusa van!”. Hát ez valahol igaz. A divatban egy biztos, hogy ki fog menni a divatból, míg egy egyéni stílust végletekig lehet tökéletesíteni.

Emlékszem, régen egy zenekar énekest keresett, akiknek ajánlottak egy srácot azzal, hogy olyan hangja van mint Robert Plant-nak (a Led Zeppelin énekese, a szerk.), mire jött az egyszerű válasz: “Nem kell, mert olyan már van!”

Az itthoni fotós társadalom hogyan fogadott, amikor hazaértél? Nem tekintettek rád kicsit kelletlenül, nem kívánatos konkurenciaként?

Nem tudom. Miután nem az volt a célom, hogy bárki munkáját is elvegyem, nem mint konkurencia jelentkeztem. Voltak, akik nagyon örültek, voltak akik nem. Nem foglalkozom ilyen dolgokkal. Nincs mit bizonygatnom, szóval, ha valaki kérdez, szívesen elbeszélgetek bárkivel, ha nem, úgy is jó. Volt egy valaki, aki arra hivatkozott, hogy “más a szakmai hátterünk”. Hát, ez egy kicsit komikus volt.

A tanításra visszatérve, mióta szervezek saját workshop-okat? Milyenek az eddigi tapasztalataid ezekkel kapcsolatban? Kik járnak főként hozzád?

Ez még a kezdeti szinten van. Nem tudom, de olyanok akiket tényleg érdekel a dolog, vagy úgy gondolják hogy érdemes hallgatni a pontifikálásaimat.

Te nem szervezel komplett oktatásokat, inkább egy-egy tematikus napot tartasz. Ezt tapasztalatból eleve így kezdted, vagy netán itt alakult ki így? Érezhető különbség, hogy egyes témák nagyobb érdeklődésre tartanak számot?

Saját magamból kiindulva gondoltam, hogy minek végigülni egy tanfolyamot, ha csak egy-két dolog érdekel. A fotózás alapjait igen könnyű megtanulni, (kint Amerikában van egy csomó elismert, kiváló fotós, aki még a közelében sem volt a sötétkamrának, nem is érdekelte, és vannak fotólaborok, akik olyan munkát végeznek, hogy csoda) de.. A dolog rengeteg gyakorlással jár. Szerintem semmi rossz nincs az ilyen fotósulikkal, én is tanítok egyben, de ezek a szerkezetükből kifolyóan egy-egy alkalommal foglalkoznak egyes témákkal. A workshop-ok, amiket kitaláltam, inkább az egyes témák begyakorlásáról szolnak, koncentráltan. Én 33 évet éltem a világ másik végén egy egészen más kultúrában, ami akár tetszik az embereknek, akár nem, egy meghatározó ténnyé vált az elmúlt 50 évben.

De az nagyon más, és nem az, ami itt van. Más az elvárás, más a követelmény, bár, előbb utóbb itt is az lesz. Én ebben a környezetben éltem és dolgoztam, ha valakit érdekel, hogy hogyan lehet másképp csinálni, és első kézből ezt megtanulni, akkor nagyon szívesen elmesélem, ha valakit érdekel.

Én szeretek embereket fotózni, mindegy hogy portré, promóciós anyag, divat, vagy pucér lányok, szóval a tematika ezen témák köré alakult. Hogy mit szeretnének megtanulni, az a tanulóktól függ, választhatnak.

A résztvevő fotósokkal milyen kapcsolatot sikerül általában kialakítani? Meg vannak illetődve tőled? Vannak visszajárók?

Remélem senki sincs megilletődve tőlem, annyira nem vagyok fontos. Ez egy nagyon baráti légkörben lezajló beszélgetés, sok anekdotával, és nem megszokott megoldásokkal a problémákra..

Igen vannak, sőt, magántanítványként is jönnek, de mindenkivel tartom a kapcsolatot, hiszen az óra nem ér véget a nap végén. Ha bárkinek valami problémája vagy kérdése van, bátran jöhet. Némelyik tanítványom örömmel hív fel, hogy megnyert valami versenyt. Büszkébb vagyok rájuk, mintha magam csináltam volna!

Az alkalmazott modellek kezdők vagy tapasztaltabbak már?

Kezdők, tapasztaltabbak, aki éppen ráér vagy elérhető. Igyekszünk gyakorlottabbakat keresni, de néha a tanulás szempontjából jobb, ha nem egy nagyon profi modellel dolgozunk, hiszen abból kevesebbet lehet tanulni. Szerencsére az évek során megismerkedtem nagyon sok kedves lánnyal, szóval próbáljuk a legmegfelelőbbeket alkalmazni.

Dolgoztál Müller Fanny-val is, aki a múlt havi Hónap Modellje volt, és az e havival is. Ők már nem tekinthetők kezdőknek, mégsem sikerül igazán csak ebből megélniük, pedig egyikük sem szégyenlős, aktokat is vállalnak. Ez talán egy kicsit elgondolkodtató, hogy mennyire érdemes modellkarriert szövögetni. Mit tehetne jobban egy kezdő modell, hogy valóban profivá válhasson, és ez alatt azt értjük, hogy gyakorlatilag meg tudjon élni belőle.

Oh, Fanny és Kata. Hát ez az álomvilág. Mindkettővel egy álom dolgozni, szépek, profik és nagyon türelmesek, segítőkészek. Nem az a fontos, hogy mit vállalnak el, hanem a kitűnő hozzáállásuk. Az előzőkben válaszoltam erre a kérdésre, és rengeteg hozzászólásban is írogattam dolgokat. A modellkarrier egy nagyon rövid életű dolog, szóval talán egy komolyabb, hosszú lejáratú dolgot is át kellene gondolni. Sajnos, itt erre nincs meg az infrastruktúra és a szisztéma sem működik. Erről már annyit beszéltem, hogy én is unom. “Sztárok nem születnek, csinálják őket!” mondják, és ez igaz is. Ha valaki talál egy rettenetesen tehetséges és látványos modellt, azt ki kell képezni, “futtatni” kell. Ehhez szerintem az itteni piac kicsit kicsi, és mint mondtam, külföldre eladni valakit annak külföldi reprezentáció kell.

Kommunikáció. Fontos a fotós részéről a modell irányába. És hogy áll a helyzet fordítva? Milyenek a tapasztalataid? Hogyan kommunikálnak a modellek? Mennyire fontos ez számukra az érvényesülés, a sikeres munka szempontjából?

Ez személyfüggő megint. Attól függ, mit akarnak elérni. Ha csak a csillogást, az egy dolog, ha munkát, az másik. De, a siker az egy nagyon kemény, hosszú munka eredménye.

Allűrök. Dolgoztál sztárokkal, kezdőkkel, állatokkal is. Kikkel, mikkel volt könnyebb? Jellemzőek a hóbortok, extra kívánságok? Vágtál már hozzá valamit valakihez?

Persze, de azért fizetnek minket, hogy toleráljuk ezeket a dolgokat. Itt jön be az általam annyit emlegetett kommunikáció. Valahogy el kell intézni, mert néha a ”cél szentesíti az eszközt”, és ügyesen vezetni kell ezeket az embereket, hogy elérd, amit akarsz. Az állatok mások, tigrisekkel, oroszlánokkal, farkasokkal könnyű dolgozni, ha túléled az első 10 percet, akkor elfogadtak, szóval semmi gond.

Mik a terveid a továbbiakra? Azt tudjuk, fotókban mindig a még el nem követett, ami számít, de tervekben hogy állsz?

Az Istent úgy lehet megnevettetni, ha tervezünk! Nem tervezek semmit, csak szeretnék szép képeket csinálni és tanítani embereket, akiket érdekel. Ez a beszélgetés egy klisék halmaza lett, hát befejezem eggyel.

Tedd a tőled telhető legjobbat, és a Sors majd eldönti, hogy mi lesz veled!