Egy igazi rock and roll arc - interjú Szipál Péterrel

Harminckét év Hollywood után hazajött Magyarországra Szipál Péter fotóművész. Kilenc hónapja van itthon, és már kiállítása nyílt az Aquincum Szállóban. A kiállítás-megnyitója utáni buli első félórájára kérek interjúidőpontot. No, nem tőle, hanem attól az embertől, aki a Budapestre költözése óta próbál segíteni Péternek. Tiszta Amerika.Dolog elrendezve, a műteremlakás egyik szobájában eldobjuk magunkat a fotelekben; meleg és hosszú volt a nap, én nem tudok ellenállni egy hideg sörnek, Péter gyömbért iszik. Kíváncsi is vagyok, meg indulnék már haza is, tekintve, hogy este tíz óra van. Próbálok koncentrálni, de nem kell erőfeszítéseket tennem, Péter olyan interjúalanynak bizonyul, aki jelen van és élvezi a szituációt. Most leszögezem, nem magamutogatásból. Folyamatosan elnézést kér, hogy ha esetleg arrogánsnak tűnne, de én egyszer sem éreztem ilyesmit. Beszélgetünk, nem interjúzunk.

Miért jöttél vissza Amerikából?
Szipál Péter: – Figyelj, 25 évesen mentem el 1975-ben, eltöltöttem ott 32 évet és valóra vált minden, amit elképzeltem. Mindaz, amit a nyugatról csempészett lemezborítókon láttam. Nagyon szabadosan éltem, élhettem. Jól kerestem, sok melóm volt, nagyon sok dolgot csinálhattam, rengeteg fantasztikus embert ismertem.

De ki akar Disneylandben élni örökké?Miki egér-nyilván. De hogyan sikerülhetett mindez a hetvenes években?
– Egyetemre nem mehettem, pedig tanár akartam lenni, de deklasszált elem voltam. Így aztán elmentem fényképész tanulónak, és amikor végeztem, a FÉNYSZÖV-nél helyezkedtem el. Jól ment a dolog, és a tudtomon kívül folyton benevezgettek mindenféle versenyekre, amiket rendre meg is nyertem. Aztán egyszer kitalálták, hogy kapok egy saját stúdiót, ami baromi nagy dolog volt, tekintve, hogy talán 24 éves voltam. De én addigra már elhatároztam, hogy elmegyek Amerikába; ott él az apám (Szipál Martin fotóművész) 1956-óta, nyilván boldogulok. És akkor mondtam a főnökömnek, hogy nem kérném a stúdiót, de ha itt aláírná az útlevél-kérelmemet, azt megköszönném. Aláírta, elengedett. Fantasztikus pali volt – nem csak ezért.

Ott minden ment egyből?
– Igen. Egy darabig apámmal dolgoztunk egy stúdióban, közös munkákon, de a fotózás egyemberes szakma, viszonylag gyorsan lett nekem is saját stúdióm. Azt mondtam, ha apám ruhás fotókat készít, akkor én fotózok aktokat. A nők annyira szépek, ráadásul Döme bácsi, a család jó barátja a Folies Bergere fotósa volt, akinek a munkái komoly inspirációt jelentettek. Aztán elindult a dolog és egyre több megkeresést kaptam.Nagyon szép aktjaid vannak, de többször annyi reklám- és portfolió fotót láttam a honlapodon.

Nem tudtál megélni a művészetből?
– Figyelj, a művészetből meg lehet élni. Máshogy kell hozzáállni. Nem attól leszel művész, hogy a saját koncepciódat valósítod meg, hanem attól, ha együtt tudsz működni azokkal, akik használni akarják a tudásodat. Rafaello nem attól volt művész, hogy kitalálta mi legyen a képen. Nem. Megmondták neki, hogy legyen rajta a képen ez az ember, meg az a pap és ő meg tudta, hogy hogyan kell megfesteni ahhoz, hogy a kép üzenete az legyen, amit kértek tőle. Amúgy a maga idejében ő egy sztár volt. Úgy élt, mint mondjuk ma egy rocksztár; ismert volt, népszerű volt és azt csinálta, amit szeretett, amihez értett, amiben kiváló volt. Amiben kiteljesedhetett. Én is kiteljesedhetek a munkáimban. A megrendelő felhív, vagy eljön és megmondja mit akar látni, mit akar üzenni. Onnantól kezdve szabad vagyok és ezt úgy valósítom meg, ahogyan én gondolom. Ha valakinek nem tetszik, akkor megy máshoz. Viszonylag hamar megtehettem, hogy ha nem tudtam mit kezdeni a felkéréssel, vagy nagyon korlátozták az elképzeléseimet, akkor nemet mondhattam. Hollywood tele van fotósokkal, menjen máshova.

Milyen a viszonyod a saját munkáidhoz, mert a kiállításodon egy kicsit úgy éreztem, hogy nem állsz olyan szoros viszonyban velük.
– Miért érezted ezt?

Mert olyan rosszul voltak megvilágítva, elrendezve, valahogy nem voltak gondozva a képeid. Nem szereted őket?
– Figyelj, ezek már nem fontosak. Akkor voltak fontosak, amikor készültek. Technikailag, szakmailag meg tudom ítélni őket, de nem azok a jó képek, amiket tegnap fotóztál, hanem, amiket holnap fogsz. Én például kidobtam a régi tekercseimet. ?- Ja. Hát olyan sok volt belőlük, hogy kiselejteztem egy néhány ezer darabot. Útban volt már az a sok doboz, amiben tartottam őket. (Évi, a fotós elájul)

Itt egy picit csönd lesz. Néz derűsen, én meg látom magam előtt, ahogy hordja a kukába a tekercseit, a háttérben zúg a tenger, hajlonganak a pálmafák.

Milyen életet éltél Hollywoodban? Jó hely egy európai ember számára?
– Hát mindenki más. Nekem jó volt. Ez egy magányos város, az emberek folyton tovább mennek belőle. Aki idejön, az színész akar lenni. Évekig mosogat, vagy ablakot mos és közben jár a castingokra. Aztán, ha nem sikerül és elfogy a pénze, akkor hazamegy Utah-ba, vagy Texasba. Nincs értelme barátságokat kötni, mert mindenki elmegy. Van persze egy állandó réteg, a filmeket kiszolgáló emberek; fotósok, díszletesek mittudomén, de ez az alaphangulat. Ráadásul baromi nagy távolságok vannak, tehát azokat ismered maximum, akik a közeledben laknak, mert nem tudsz összejárni a haverjaiddal. Ilyen szempontból nekem nagyon jó életem volt ott, folyamatos vakáció, mert házhoz jött minden, mindenki. Fölkeltem reggel, megérkezett valami fantasztikus ember, akivel eltöltöttem az egész napot, beszélgettünk, tanultam tőle és még fotóztam is. Ez nekem a folyamatos vakáció maga. Egy könyvelőnek ki kell szakadnia a munkájából, ahhoz, hogy feltöltődjön. Nekem nem.Ráadásul elég jól éltem, jól kerestem. Az egész harmincöt év egy nagy vakáció-buli volt. Pörögtem, dolgoztam, buliztam. Amit ott ki lehet próbálni, azt kipróbáltam, megcsináltam, átéltem. Most már egy kicsit lassítok. A négy porschémat lecseréltem egy automata szedánra. Mit tehetnék? Meg volt az is. Kész.

Ott élted le a felnőtt életedet, hogyan tudtál egyik napról a másikra eljönni?
– Öreg tatár vagyok – a barátaim szoktak így nevezni, nem szeretem, nem bírom a röghöz kötöttséget. Tudod, én Pesten a Piaristáknál végeztem és a szabad akaratról nekem saját elképzelésem van. Számomra azt jelenti, hogy az embernek lehetősége van arra, hogy hogyan éli meg a dolgokat, a világot maga körül. Nekem nincs semmilyen elvárásom, jönnek a dolgok ahogy jönnek, aztán majd alakul. Ez jelen esetben azt jelenti, hogy Amerikában minden megtörtént velem, ami megtörténhetett, és amikor egy németországi meló után hazaugrottam Magyarországra, azt láttam, hogy itt rengeteg lehetőség, impulzus, szépség van. Jó ötletnek tűnt. Azt mondtam, ha Amerikában sikerült annak idején, mért ne sikerülne itt is? Gyerünk! Nézzük meg mit lehet itt csinálni!

Tetszik?
– Mivel az egész felnőtt életemet kint töltöttem, gyakorlatilag nincsenek barátaim itt, de azért elkezdtek szállingózni az emberek. Találkozunk, bulizunk, ismerkedünk. Lehetőségek, meg mindenhol vannak és én, ha meglátom, felismerem. Nem tervezem, hogy visszamegyek, de nem csaptam, be magam mögött az ajtót-nem szoktam, udvarias ember vagyok.