A Szipál név nem ismeretlen a számunkra, most azonban egy generációval előreugrottunk, és a fotóművész, Szipál Martin fiával, a szintén fotós Szipál Péterrel beszélgettünk pesti műterem-loftlakásában. Péter apja után ment ki Los Angelesbe 1975-ben, ott élt és dolgozott. Sztárokat éppúgy fényképezett, mint statisztákat, főleg portrékat, aktokat, glamour- és reklámfotókat készített. Excentrikus ember, saját bevallása szerint barátai őrültnek tartják. Mi azonban nem őrülttel, sokkal inkább egy öntörvényű és életigenlő emberrel találtuk szemben magunkat a pesti műterem-loftlakásban. Sikeres fotóssal, aki egy magyarországi karácsonyi kiruccanást követően barátai megrökönyödésére úgy döntött, hazaköltözik.
Hazajöttél, blogot írsz, benne azt, hogy megragadott a magyar fiatalok lelkesedése. Nem érzed a negatív közhangulatot? Hogy nem tudunk együtt gondolkodni, hanem sokszor inkább az ellenséget látjuk egymásban?
Én ilyen vagyok, mindig optimista. De persze, érzem azért. Voltam például egy társaságban, volt ott két ember, akik még nem találkoztak. Úgy gondoltam, be kellene mutatni őket, mert hasznára lehetnének egymásnak. Így is tettem, és hát nem nagyon értették, miért. Úgy látom, itt még a bemutatás sem szokásos. Pedig teljesen logikus, hogy ha két ember tudnak kezdeni valamit egymással, ismerkedjen meg egymással.
Sokat beszélsz a sorsról, a szerencséről. Azt, hogy Amerikába kerültél, ennek a számlájára írod?
Nincs értelme tervezni, csak meg kell ragadni a lehetőséget. Én például még útlevelet is véletlenül kaptam, így tudtam kimenni, előtte még piros útlevelem se volt. Marcus Aurelius mondta (látod, itt van a gyűrű a kezemen a képmásával), hogy az csak a véletlen dolga, hogy császár lett belőle, és nem rabszolga.
Nem lep meg, hogy éppen rá hivatkozol. Fel lehet fedezni nálad a sztoikus gondolatokat… arról nem beszélve, hogy eredetileg történelemtanár akartál lenni.
Igen, de hát akkor „deklasszált elemként” esélyem se volt, hogy felvegyenek. Aztán megpróbálkoztam a joggal, ez egy elég vicces történet. Felvételi bizottság, mondom a magamét, erre a végén felállnak, tapsolnak, kezet fognak velem, mondván, hogy eddig még senki nem fejtette ki ezt a témát ilyen jól. Kérdezem: akkor felvesznek? Természetesen nem!
Tehát nem volt opció, hogy itt maradj.
Nem, ki akartam menni, és mentem is, amikor lehetett.
Mennyire volt nehéz az elején?
Atyámat tudom idézni: voltak a speciális magyarok, és a bezzeg magyarok. Utóbbiak azt mondták: „bezzeg az én időmben máshogy volt”, az előbbiek pedig azt, hogy „persze, így és így volt, de az enyém egy speciális helyzet volt” – hát én egy ilyen speciális magyar voltam, mert ott élt az apám. És bár a fényképezés egyemberes sport, együtt is dolgoztunk egy kicsit, olyan fél évet, hogy jobban megtanuljam a nyelvet. Az apám stúdiója mellett egy bőrruházatot áruló üzlet működött, és megkértek, csináljak nekik fotókat. Összebarátkoztunk a tulajjal, és Santa Monicán kibéreltünk közösen egy hodályt. Szóval ez volt egy munka, amiből két munka lett, aztán négy és így tovább. A barátom egyébként, aki ezeket a ruhákat készítette, egy iparművész elmebeteg ötletekkel. A vége az lett, hogy tüntettek az utcán a kirakat és az egész kampány ellen, annyira bondage-jellegű lett. Akkoriban még senki nem csinált ilyen képeket divat címén.
Szóval a divattól indultál. Hogyan folytattad?
Nincs igazi szakosodás, sokféle munka jött. Tévészínészeket is fotóztam, akárcsak apám. De arra rájöttem korán, hogy a divattal túl sok a fejfájás. Amennyire kreatív az egyik oldalon, annyira nyakatekert a másikon. Aztán viccből azt mondtam, apám fényképez divatot, én meg majd fotózom a lányokat a ruhák nélkül.
Ami be is jött.
Hála istennek! Van egy teóriám: a divat az nem más, mint a kasztrendszer megerősítése. Armani öltönyt egy bizonyos kör hord, Hugo Bosst pedig egy másik. Ezeket nem lehet összekeverni, így azonban uniformissá válnak. Régen még volt stílus, most már nincs, össze-vissza van az egész. Emellett a divatfotózás nagyon kötött – részben ennek tudható be, hogy a portrék mellett belementem az erotikába is. Mivel itt már úgyis átléptem egy határt, már úgyis elítéltek, így sokkal szabadabban tudtam mozogni.
De ha egy magazinnak készítesz erotikus képeket, ott is vannak elvárások. Mennyire kapsz szabad kezet ilyenkor?
Ez a magazintól függ. A Playboynál például megmondják előre, pontosan mit is akarnak, és inkább főállású fotósokkal dolgoznak, de néha megvesznek ezt-azt. Illetve fotózol, aztán a kész munkát megpróbálod eladni valahova. Csinálsz egy csomó sorozatot, a legjobb hármat eladod a legjobb magazinoknak, a rosszabbak mennek Japánba.
Kiknek fotóztál?
Playboy, Penthouse, Femme Fatale, Hustler Publications, nehéz felsorolni. Az ügynökség eladja a fotókat különféle helyekre, így sokszor nem is tudom, hol jelentek meg. Mindez munka, hát nem mindegy, hogy kinek készül?
Jó-jó, de kinek szerettél a legjobban dolgozni?
Annak, aki a legtöbbet fizette. Amúgy meg magamnak. Meg azért is nehéz erre válaszolni, mert optimista vagyok, és mindig meggyőzöm magam, hogy nem is volt az a munka olyan rossz. Néha az a jó, ha mindent pontosan meghatároznak, akkor felelősséged sincs. Raffaellónak is megmondták, hogy a püspököt fesd oda középre, azt a másikat meg kicsiben a sarokba, mert őt nem szeretjük, de rajta kell lennie a képen. Egyébként meg szeretek olyan emberekkel együtt dolgozni, akikkel rögtön megtalálom a hangot. Nem azért érzem jól magam egy munka után, mert híres embert fényképeztem le, hanem mert egy jó fejjel töltöttem el az időt. Ha a munkámtól jobb lesz egy projekt, akkor az öröm számomra. De ha valakinek lefényképezem a gyerekét, és a legszebb karácsonyi ajándék lesz belőle, az ugyanakkora öröm.
Azért minket, nem-híreseket mégiscsak a sztárok érdekelnek.
Na jó, elmondok két sztorit róluk. Utálom a szappanoperákat, de muszáj néha megnézni ezeket, fotózom a színészeket, képben kell lennem, mi van velük. Az NBC American Bandstand műsorában áll körben egy csomó ember a díszletben, tátott szájjal néznek valamit. Aztán oszlik a tömeg, odamegyek – hát állok én is leesett állal. Ül középen Ella Fitzgerald a maga négyszáz kilójával, rám néz, azt mondja: látom, neked most egy kis törődésre lenne szükséged. Feláll, átölel a hatalmas karjával, megveregeti a vállam. Ella Fitzgerald! De ugyanott történt, hogy állok a bárpultnál, mellettem egy pasas kígyóbőr zakóban. Egymásra nézünk, azt mondja: nincs scotch. Biztos nem ismered, George Thorogood volt, a blues zenész. Imádom a bluest! Telik az idő, ezer ember körülöttünk, aztán egyszer csak valaki megveregeti a vállam, hát ő volt az egy üveg Johnny Walkerrel. Szóval vannak ilyenek is, nem mindenki Madonna.
Azt mondtad, ha Madonnáról kérdezek, visítasz…
Persze, mert mindenki róla kérdez.
Parasztnak nevezted. Hogy érted ezt? Azt gondolnánk, amikor húszéves volt, bekerült a show businessbe, nem keveset dolgoztak rajta, de közben kikupálódott, és ma már ő az innovátor.
Ja, igen, volt körülötte egy rakás ember, akik megcsinálták. Ma pedig pont ugyanaz a helyzet. De tényleg, nem annyira érdekes a sztori. Johnny Depp viszont valóban a legaranyosabb ember. Egyszer meg felhívott egy híres énekes, azt mondta nekem, ez és ez vagyok, valaha énekeltem. Így! Nem azzal jött, hogy ő mekkora sztár. Hollywoodban egyébként mindenki meg van csinálva, itt van ez a Paris Hilton, nála is minden „spontán” megmozdulás ki van találva. Na de az a lány egy zseni, tökéletesen balanszíroz.
Mit szólsz a mai szépségiparhoz?
Utálom a plastic surgeryt! Szegény lány, megy, szerepet akar, azt mondják neki, meg kéne csináltatni ezt meg ezt, hát persze hogy megteszi! Ezek a pontyszájak meg szilikonmellek tényleg rettenetesek. Az a baj, hogy Hefner beteg ízlése teljesen rányomta a bélyegét a közfelfogásra. Egyszer fotóztam egy törpe lányt, aki ráadásul fekete bőrű volt. Mindezek tetejébe még a pornószakmában dolgozott. Na, ott volt harminc pasi a stúdiómban, hát úgy kellett elzavarni őket! Könyörögtek, hogy na, hadd beszélgessenek vele még tíz percet. Olyan személyisége volt a csajnak.
A sikeres életed ellenére hazajöttél.
Az a helyzet, hogy mindenem megvolt, mindent elértem, amit lehetett. Gyönyörű helyeken jártam a világban. De egyszer, amikor bementem egy klubba, és körülnéztem, azt mondtam magamban, ezt így már nem kéne. Nem ezek a dolgok boldogítanak. Katona Klári mondta, hogy mindent elért, amit akart az életben, csak nem volt élete. Ha ott vagy kettesben a pasiddal, és szeretitek egymást, mindegy hol vagytok. De ha rossz a kapcsolat, lehettek akár Monte Carlóban is, ott se fogjátok jól érezni magatokat.
Milyen terveid vannak?
Majd jönnek a lehetőségek… képzőművészet, tanítás, nem tudom. Ami biztos, hogy a múltból nem lehet élni, Amerikában legalábbis, de megdöbbentő, hogy itt mennyire működik ez. Kint is vannak próbálkozások persze, de ezeket kinevetik. Teljesen mindegy, mit tettél le az asztalra tegnapelőtt. Az emberek sokkal pragmatikusabbak, azt nézik, mire vagy képes akkor és ott.
Milyen technikával fényképezel?
Digitálissal. Most a fényképészek ugyanazon a traumán mennek keresztül, mint a festők, akik elvesztették a megrendeléseik kilencven százalékát, amikor feltalálták a fényképet. A mi korosztályunknak persze nehéz átállni, én is analóg módon gondolkodom, szemben a tizenévesekkel, akik nullákban meg egyesekben. De a ragaszkodás az analóghoz nem más, mint a félelem az újtól. Ha egyszer valami jobb, azt el kell fogadni.
Büszke vagy a munkáidra?
Miért lennék? Hiszen mindent úgy kaptam. Benne van a génjeimben, vagy a sorstól, teljesen mindegy. Jó, meg kellett tanulni dolgokat, de a képességeimet nem magamnak köszönhetem.
Akkor ezért mondod, hogy fényképész vagy, nem pedig fotóművész.
Művész! Utálom ezt a szót! Persze, Leonardo művész volt, bár… Lehet hogy ő is azt mondaná, ha művésznek titulálnád, hogy de kérem, nem művész vagyok, én festek! Ma meg már mindenki művész. Tim Page nem mondaná magáról, hogy fotóművész, pedig nála jobb fotós nincs, olyanok a képei, mint a festmények, pedig ő nem művész, hanem egy haditudósító.
Szoktátok egymás munkáit kritizálni édesapáddal?
Nem. Én nem hiszek a kritikában. Az nem a te javadat szolgálja, hanem hogy én jobban érezzem magam. Erre is van egy nagyszerű amerikai mondás: a vélemény olyan, mint a segglyuk. Mindenkinek van egy, és általában bűzlik. A fényképezés ízlés kérdése. Ott van például a Beatles: forradalmasították a könnyűzenét, de nekem nincs egy albumom sem, mert nem az én stílusom. Egyszerűen csak nem tetszik, de ezzel nem róluk mondok véleményt. Az az überkritizálás, ami itt dívik, nem túl szimpatikus.
Hol szeretsz a legjobban lenni?
A sivatagban. Szeretem, hogy nincs ott semmi. Csak fehér homok. Gyönyörű.
Vissza fogsz menni?
Nem hiszem. Egyrészt túl hosszú a repülőút. Meg a helyzet az, hogy Hollywoodban huszonöt év a szavatosság. Utána az ember érdektelenné válik.
Van meg nem valósult vágyad? Akár szakmai, akár magánéleti.
Még nem nősültem meg. Úgy vagyok ezzel, ahogy Groucho Marx: nem biztos, hogy tartozni akarok olyan klubba, ahova felvennének. Mindenesetre erős gyanakvással fogadnám azt, aki hozzám jönne…