Sokan tartanak szerencsésnek, hogy egy ilyen családba születhettél bele. Péter, valóban könnyű volt neked?
Semmi sem könnyű, mert ami az, az nem éri meg a befektetett energiát. Rengeteg kellemetlenség ért a családom miatt, még a régi világban, de ez egy másik mese! Sok esetben nem azért értem el dolgokat, “mert”, hanem “annak ellenére”! Ami pedig a nepotizmust illeti, az egy itteni dolog, ahol pedig dolgoztam ott egy kicsit más is kellett…. Valóban számít, hogy kit ismerünk, és honnan jövünk, de ha nincs teljesítmény, akkor nagyon tiszavirág életű lesz a karrier.

Szipál Péter, a nagy múltú Szipál fényképész család kiemelkedő alakja. Idehaza kezdte pályafutását, majd Amerikában próbált szerencsét. Világot látott, mégis hazatért. A Szipál név miatt sokszor a portréfotós kategóriába sorolják, holott ő sok mindent pl. divatot, reklámot, glamourt, aktot is fotóz.

Édesapád és nagyapád is fotóművész volt, egyértelmű volt számodra, hogy követed ezt a szakmát?
Egyáltalán nem volt az! Történész szerettem volna lenni, de akkor a továbbtanulás nem volt olyan könnyű, lásd család! Itt jön be a Sors, hogy kivárjam a következő felvételit, elmentem a Práterbe, de egy pár hónap után már nem is akartam mást csinálni….
Hol sajátítottad el a fotográfia alapjait: a nagypapád mellett? a Práter utcában? vagy máshol?
A nagyapám mellett voltam tanuló, és a Práter utcába jártam iskolába. Atyámtól, meg mindenki mástol…. A tanulás az egy életfolyamat, ami a diplomával nem ér véget…
Miért döntöttél úgy, hogy 1975-ben Amerikában próbálsz szerencsét?
Egyszer Jesse Jamest megkérdéztek, hogy miért rabol bankot? “Mert ott van a pénz!” Hát nem a pénzért, hanem mert ott láttam, hogy szakmailag tovább tudok lépni, fejlődni és azt csinálni, amit itt sosem tudtam volna!
Odakint rendkívül gazdag életet éltél. Sok munkád volt, nagy társaságba jártál, partiztál stb. Nem hiányzik ez most neked?
“Nem az számít hogy mid van, hanem hogy hogyan élsz!” szoktam mondani! Sosem voltam gazdag, de a Sors megajándékozott egy nagyon nagyon érdekes élettel, teli kalandokkal, rengeteg érdekes emberrel, és tanulási lehetőséggel Ez számít! Ezt bárhol meg lehet találni! Hiányzik is meg nem is. Itt is rengeteg érdekes dolog történt velem… és különben is ha nagyon hiányozna visszamennék…
Hogy látod, egy fotográfusnak jobb Amerikában az élet mint idehaza?
Szerinted???? Na, viccet félretéve, hát pont azért mentem el! Nem csak, hogy több a lehetőség, és nagyobb, valamint változatosabb a piac, több a kihívás, és az elvárás is! Természetesen, minden a munka eredménye… ott sem kolbászból van a sövény, és meg kell dolgozni azért, hogy a jövő héten is dolgozhassunk, de sokkal teljesítményorientáltabb, mint itt!
Milyennek láttad a hazai fotós világot Amerika után?
Biztos hogy akarod tudni erre a választ???? Eltekintve az egy-két valóban tehetséges fotóstól, ez egy rettenetesen belterjes, elbulvárosodott szakma lett! Bocsánat, de nem szándékozom megsérteni senkit, de sajnos rengeteg sebből vérzik a dolog…. de pont mint a festőkkel, nincs piac, nincs megfelelő piac, rosszak az információk, stb, stb.
Az oktatás teljes hiánya, vagy annak egy nagyon téves értelmezése. Nem “művész életérzést” kéne tanítani, hanem szakmát! Nem egy főiskolát megjárt ismerősömtől tudom, hogy például nem tanítak világítást…. Miért???? Ez a szakma neve!!!!!! Analóg fotózást viszont igen, meg a “Fotózz érzéseket!!!” feladatokat. Agyrém!
No persze mindig van egy alap kérdés…. Nem az a fontos, hogy kitől tanulsz, hanem az hogy a tanárod kitől tanulta??????? Hát igen…. ezzel van a gond…. főleg ezek az önjelölt szakértők még engem is elbátortalanítananak!
A bulvárosodást meg úgy értem, hogy engem nem zavar, hogy egy celebből hirtelen fotós lesz, mert ugye a tv-t és bulvárlapot is el kell adni, de az hogy egyből ez legyen az etalon vizuális ízlés terén az már kicsit karósabb, mint elsőre látszik.
Miért döntöttél úgy, hogy hazaköltözöl?
A hazaköltözés, azt mar annyiszor elmondatták velem…. nem tudom, egy sorsszerűségnek is betudható véletlenek sorozata volt, még jó ötletnek tűnt, amikor kigondoltam!
A képeid rendkívül izgalmasak. A portfoliódban ugyanúgy megtalálhatóak a klasszikus portrék, mint az extravagáns glamour. Te melyiket érzed magadhoz a legközelebb?
Köszönöm a dicséretet, még nem is gondolkoztam el ezen. Bármit csinál az ember mindig szeretne valami újat kreálni, még akkor is, ha tradicionális a téma. Valahogy úgy kerültem ki az unalmat, hogy mindig kipróbáltam valami újat, még a régi témán belül is. Talán ezért is van az, hogy nem ragadtam le egy dolognál, hanem mindenbe kicsit belevittem azt a kiváncsiságot, hogy milyen is lenne így, vagy úgy másképpen megoldva….. . Mindegyik a legközelebb áll hozzám, amikor éppen csinálom…. Más világítás, más szisztéma, más megoldás….
Egyszer egy kolléga mondta még kint, hogy “Milyen kár, hogy senki sem veszi észre azokat az apró nüanszokat, amik a képeiden vannak!” Ez volt életem egyik legszebb dicsérete. Ha lehet, vagy hagyják… akkor beleviszem a saját ízlésvilágom mindenbe, amit csinálok, ami persze nem azt jelenti, hogy nem csinálom meg azt, amit kérnek….
Van kedvenc képed és ha igen melyik az (itt mons a saját képedre gondolok, de szívesen veszem ha mondasz más fotográfustól is)?
Nincs! Talan az előzőleg írt valasz miatt. Nem felvágásból szoktam mondani, hogy az lesz amit holnap csinálok! Ami már megvan, az nekem a múlt, és unalmas… Mindig meglep, ha valakit érdekel, és emlékeztetni kell magam, hogy ettől még valaki másnak ez új lehet… Természetesen vannak képek, amiket jobban szeretek, de az leginkább azért, mert valamihez asszociálható… vagy egy jó emlék, vagy mert szerettem a modellt, vagy a tigrist….
Idehaza rendszeresen oktatsz is. Miért gondoltad azt, hogy kiképzed a “konkurenciát”? 
Milyen konkurenciát??? Volt egy régi szokás, hogy emberek elmentek túl az Óperencian mesterséget tanulni, aztán hazajöttek és tovább adták a tudást, amit szereztek…. Ez ma már vagy ciki, vagy politikai téma lett. Badarság! Nagyon szívesen elmondom amit tudok, már csak azért is, mert ezek az információk nem teorizálások eredményei, hanem élesben végrehajtott gyakorlatok, másutt másképpen!
Mi volt a legizgalmasabb fotós sztorid?
Mindegyik! Ehhez talán egy külön fejezet kéne, mert annyi volt, itt ülnénk estig. Van egy ottani bölcsesség, hogy “Siker az, ha megélsz a hobbidból!” Ha szerencsénk van, akkor sikerül, és akkor minden nap és minden munka érdekes lesz! Én minden reggel úgy jöttem le a loft studiómba a földszintre, hogy már megint milyen csodás napom lesz! Ez egy csodás szakma, mert mindenféle érdekes dolgok történnek az emberrel, legyen az munka más kreativ emberekkel, vagy érdekes témával, legyen az tigris, vadászgép vagy versenyautó…. vagy pucér lányok…..fantasztikus tájakra jár az ember jó társaságban, és jó dolgokat csinál…. Ez egy ajándék!
Számodra kik azok a művészek, fotográfusok, akik inspirálólag hatnak rád?
Hát mindenki és senki! Nem vagyok nagyon vallásos, de Isten inspirál…. A családomtol függetlenül…. Döme bácsi, Demeter Károly! Messze a legjobb elfelejtett magyar fotós… Gyakran mondom a workshopokon, hogy valójában tanulni festőktől és filmesektől lehet, mert mindkét műfaj rettenetesen tudatos! A renaissance festők kinyitottak a vizuális világot, és egy Raphael, vagy Botticelli nagyon inspiráló tud lenni. Ridley Scott is, bár ő is festőnek tanult….
De mindezeket félretéve, én hiszek abban, hogy bárkitől lehet tanulni, vagy inspirációt kapni. Mindenki másképp old meg dolgokat, szóval egy filmforgatáson is tanul az ember, mellesleg ha bármit látok, abból kicsit tovább gondolokozom, és máris ott az inspiráció, és ez lehet egy lépcsőház is….
Mit javasolnál azoknak a fiataloknak, akik most kezdik a pályájukat és fotózásból szeretnének megélni?
Valahol egy New York-i magazinban arról írtak egy cikket, hogy mennyire sok szakmából, eltűnt az igazi szaktudás!!!! Hát ez a tökéletes példája ennek. Szaktudás nélkül kreativnak lenni lehetetlen, míg fordítva a csillagok a határ! Rengeteg “művészeti” iskolában művészkedést tanítanak, ahelyett hogy szakmát! Akárhogy is nézzük, Beethowen zenész volt, Raphaello meg egy festő! Hogy jobbak voltak mint az átlag, az egy másik kérdés. De megtanulták azt, ami szükséges volt a szakmájukhoz. Főleg, mert meg akartak élni!
Az, hogy ma a felsőoktatási iskolákban hülyébbnél hülyébb feladatokat kapnak a diákok ahelyett, hogy valaki megtanítaná őket, hogy hogyan kellene lefotózni egy sörös dobozt, ez a probléma lényege.
Ezek a “divatképek”, ahogy szoktam nevezni, “székrekedéses” munkák, hiszen az alkotók már kínjukban nem tudtak mit kitalálni. A magazint el kell adni, szóval kényszerből minden hülyeséget kitalálnak, csak hogy különbözőbb legyen, mint a másik, vagy az előző példány. Hát ez lesz az eredmény. Aztán jön a technika!
A fotós boltokban emeleteket töltenek be a különböző fényterelők, esernyők, soft box-ok, beauty dish-ek, meg ringlight-ok. Ezeket mind el kell adni, bár semmi szükség nincs rájuk, és a szerencsétlen világítani nem tudó fotósok mindet használják egyszerre, vagy külön-külön. Az oktobox vagy beauty dish egy háttér előtt akrobatizáló modellel nem kreativ, de főleg semmi új nincs benne… és ne is kezdjenek el ringlight-ot barkácsolni villanykörtékből, stb, stb….
Ettől még nem lesz jó egy kép. Nem a fényforrás a lényeg, hanem, hogy honnan jön a fény, és milyen az aránya. Meg kellene tanulni világítani, hiszen ez a szakma neve. Utána kreativkodhatnánk. Minden ciklikus a világban, és sajnos manapság minden lefelé tendál. Hiányzik az elegancia, és helyette hatásvadászat lett az irányvonal. Sajnos ez igaz majdnem minden műfajban. (Szerintem hülyeség cicikkel divatképeket csinálni, hiszen a magazinok nőknek készülnek elsősorban…..)
A zenék a filmek, TV show-k, divat, képzőművészet, stb, egyre rosszabb lett. Egy mai festő több időt tölt el a festmény címének kitalálásával, mint magával a festménnyel. Ez világjelenség. Volt a másik életemben egy mondat, ami mindent megmagyaráz: “Nem baj ha nem sikerül, legfeljebb művészetnek hívjuk!!!!” Sajnos ez egyre igazabbnak tűnik.
A klasszikus dogok azért azok, mert kiállták az időt! Ezeknek, meg csak a következő hónapot kell kibírni!!! Persze van az is, hogy minden ami jó, azt már valaki megcsinálta, de ez nem magyarázat a stílustalanságra, vagy a dilettantizmust zsenialitássá avanzsáló műkedvelésre! Terry Richards-ot könnyű utánozni, Peter Lindbergh-et már kicsit nehezebb.
A punk egy nagyon izgalmas dolog volt, de csak lábjegyzet lett a zenében, és persze közben néhányuk megtanult zenélni. Érdekes hogy ezt a folyamatot lehet látni még a Pirelli naptárakban is. 10 évvel ezelőtt még lehetett tanulni fotózni csak abból, hogy megnézted, ma egy katasztrófa az egész, pedig egy vagyonba kerül!
Higgyétek el ez nem öreg ember zsörtölődése, csak szimplán megfigyelés.
Meg kell keresni a stílusunkat, és nem a trendeket majmolni… Kialakítani az egyéni stílust, egy jó alapfelkészítés után mindenkinek a saját feladata, függetlenül attól, hogy éppen most mi a legújabb divat. Ha túl sokat törődünk azzal, hogy elsajátítsuk a legújabb trendet, akkor amikor az változik és fog változni, akkor kezdhetjük elölről az egészet. Persze az új trend sem új, lásd az ezen az oldalon hirtelen elburjánzó nagy “Pin up” mániát.
Ez a trend már lassan 100 éves, de mint minden ez is “retro” dolog lett, és divatba jött. Már lassan 35 éve ezt csinálom, megszakítás nélkül! Vigyázni kell az ilyen jelzőkkel, mint “extreme” “retro” stb, hiszen ezek csak kitalált jelzők, hogy látványosabbá tegyük a tényt, hogy már a kilencvenedik bőrt húzzuk le ugyan arról a tehénről. Nem művészkedni kell, hanem csak csinálni… ez egy sok gyakorláson alapuló szakma, amit minél öobbet gyakorlunk annál egyszerűbb lesz. Ja, és mellesleg néha megjegyzem, hogy a “divatfotós” az nem a non plus ultra-ja a szakmának, valamint az aktfoto sem az…. (nem véletlenül hoztam fel ezt a kettőt).
Mi az, amire még nem kérdeztem rá és szívesen elmondanád?
Nem tudom…..De azert valaha rakerdezhetne valaki, hogy hogyan is működik ez a szakma ott, ahol fontos, hogy mik is az elvárások . Köszönöm!

Forrás: ITT